Komor, gyászos kép, amelynek reprodukciója nagyjából ott lehetett minden magyar család házában: leghátul a fehér mundéros osztrák katonák sorfala, oldalt pedig egymás után kilenc bitófa. Ezeken azt a kilenc aradi vértanút veszejtik majd el, akiknek nem adatott meg a golyó általi „méltóságos halál”, amiben minden kivégzésre ítélt katona reménykedik, a kötél ugyanis megalázó.
Thorma János Aradi vértanúk című festményén Poeltenberg Ernő, az első vértanú emelt fővel áll a bitófájánál, amint a brünni hóhér éppen a nyakába akasztja a hurkot. Jobb oldalon, vele szemben, Damjanich János szekere körül várakozik a többi halálraítélt, mellettük pedig a gyóntatópapjaik állnak kétségbeesetten. Egy zokogó lelkész keresztet tart a jobb kezében – ezt nézi Poeltenberg, hogy erőt merítsen az utolsó pillanatokban.
Annak a papnak az arcát, aki Thorma János festményén a bitófákkal szemben áll, Sujánszky Eusztákról (1811–1875) mintázta a festőművész, aki meggyóntatta és vigasztalni próbálta az aradi vértanúkat a kivégzés előtti napon, majd három paptársával együtt elkísérte őket a vesztőhelyre. A minorita rendi szerzetes, tanár, későbbi házfőnök az eseményeket az 1847–1851 között írt naplójában örökítette meg, aminek leghíresebb és egyben legmegrendítőbb része a vértanúk utolsó óráiról szól. Fájdalommal teli beszámolójából kiderül, hogy egyek voltak akkor a magyarságukban, amely mindennél jobban összekötötte őket azokban a végzetes órákban.
,,Vérző szívvel lépők át reggeli tíz óra után a vár küszöbét, s megjelenve a börtönné alakított főőrház falai között, azonnal átvevénk vigasztalásul – és mennyire lehetett, bátorításul – a nagylelkű jövendő mártírokat, kezet szorítva teljes bizalommal fogadának bennünket, s miután mi az őszinte részvét után több órai barátságos beszélgetés közben őket, a nehéz harcokban annyira megedzett hadfiakat a reájok nézve ugyan gyászos, de meg nem érdemlett csapás elviselésére és az isteni gondviselésbeni megnyugvásra felhívók, ők egész nyugodtan és egész maguk megadásával bízák sorsukat és életöket arra, kinek kezeiből minden jő.” Sujánszky négy paptársával ment a várba október 5-én.
A papok fél napot töltöttek a tábornokokkal, Sujánszky Poeltenberg Ernőt, Aulich Lajost és Damjanich Jánost látogatta meg. Ez utóbbinak el volt törve a lába, beléptekor kezet fogott vele, majd sokat beszélt politikáról, Kossuthról és igen bosszankodva Görgeyről. Többek között azt is mondta a papnak: „Tisztelendő barátom (ily címmel illetett beszéd közben)! Nem félek a haláltól, hisz ezerszer néztem én szemeibe; ámde mégis fáj, hogy a császári háztól azon kegyelmet sem nyerhetők, miszerint katonához illőleg – golyó által végeztetnénk ki.”
Majd egy általa írt imát adott Eusztáknak, hogy kézbesítse Emília, a neje számára, majd az a híres párbeszéd következett közöttük, amelyben Damjanich elmondta, hogy ő ugyan rác, de mint rác nem akar meghalni, ezért meggyónt, hitvallást tett, Euszták feloldozta a bűnei alól, majd ,,kezeimet fejére tétette, és azt önkezeivel fejére szorítván egész imám alatt ott tartotta, s miután ez is megtörtént, így szóla: Most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap által áldattam meg. S miután ágyában újra felemelkedett, mondá: Mielőtt eltávoznék, tisztelendő barátom, ha nem utál, csókoljon meg engem. Hogy utálnám a hősök leghősebbikét! S mi majd öt percig egymás nyakába borulva keservesen zokogánk.”
Először a vársáncok között lőtték agyon a négy tábornokot (Lázár Vilmos ezredest, Dessewffy Arisztidot, Kiss Ernőt, Schweidel Józsefet), majd a bitóra ítélt kilencet ugyanazon katonai kíséret mellett vitték a vesztőhelyre, ahol az ítélet újbóli felolvasása után – mint Sujánszky írja – ,,megkezdetett a borzasztó működés”.
Poeltenberg Ernő volt az első, akit Török Ignác, Lahner György, Knezich Károly, Nagysándor József, Leiningen-Westerburg Károly gróf, Aulich Lajos, majd Damjanich János és Vécsey Károly követett – a kivégzések közben a tábornokok azzal biztatták magukat, hogy nemsokára ismét együtt lesznek –, és ezekhez a pillanatokhoz csak annyit fűzött hozzá Sujánszky: ,,mindegyik hőslélekkel halt meg”.
Vigaszt adó pap létére elérzékenyült és zokogni kezdett, Damjanich ezt észrevette, és így szólt hozzá: „Mit sír, tisztelendő barátom, hisz akit kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel.” Sujánszky leírja, amint Damjanich végignézte hét társának halálát, és mankók segítségével leereszkedett a szekérről, átadta neki a nyakkendőjét, hogy azt is juttassa el a nejének, majd a vele működő hóhért figyelmeztette, hogy a szakállát össze ne kuszálja, és az „Éljen a haza!” végszavakkal kiadta a lelkét.
A pap visszaemlékezéseit a következő sorokkal zárja, amelyeknél érvényesebbeket e cikk végére sem lehetne találni: ,,Nyugodjanak a haza szent ügyéért elvérzett bajnokok! Ti meghaltatok, neveitek azonban a történet lapjain örökké élni fognak.”