Platón óta egyedül a XX. században féltek annyira a művészet mozgósító erejétől és magától a realizmustól, hogy adminisztratív és hatalmi eszközökkel is felléptek ellene – íme egy, a könyv sok jó idézete közül.
Az Évek és képek nemcsak egy formás album telis-tele érdekes és nem kellő módon értékelt műalkotásokkal, hanem vérizgalmas kultúrpolitikai-történelmi-irodalmi utalásokkal teletűzdelt művészetesztétikai elemzés, amely megmutatja, hogy egy alkotónak milyen esztétikai lehetőségei voltak a lázadásra, ha nem a támogatott kiváltságosok csoportjába tartozott, vagy ezt nem is akarta.
Úgy is mondhatnánk, hogy útkeresések a kiúttalanságban, de a rengeteg alkotó és munkája azt bizonyítja, hogy volt élet a pártos művészeten kívül, és nem is akármilyen, vagy mint a szerző írja: ,,Ebben az időben a nem megfelelően kiválasztott stílus még ellenzékiségnek számított, és retorziót vont maga után.”
De mégis mi volt forradalmian merész egy valódi kulturális diktatúrában? Például Balogh István Vilmos 1984-ben megfestett egy szénné égett embert ábrázoló képet, Jan Palach-ot, aki a prágai Vencel téren gyújtotta fel magát, hogy tiltakozzon a szovjet hadsereg bevonulása ellen – egyfajta body-artként is értelmezték ezt a korabeli művészek, ami ’56-ra emlékeztetett és a szovjet megszállásra is vonatkozott. Konkoly Gyula pedig 1969-ben mutatta be a II. Iparterv kiállításon az Emlékmű című alkotását, egy vattába csavart, hipermangánt vérző, emberméretű jégtömböt, amely felolvadt és átvérezte a gézt – a magyarok vérére, a forradalomra emlékeztetve az amnéziás kort; ezt a cenzorok megsemmisítették.
A rengeteg alkotó között felmerül Csernus Tibor, Lakner László, Szabó Ákos, Konkoly Gyula, Méhes László, Gyémánt László, Kéri Ádám, Marosvári György, Nyári István, Fehér László, Bernáthy Sándor, Filep Sándor, majd a rendszerváltás után Várady Róbert, Kőnig Frigyes, Adorján Attila, Hetesi Attila, Szurcsik József neve is.
Talán sok név cseng ismeretlenül, ami bizonyára nem csoda, hiszen ,,az elmúlt hat évtizedben nemcsak az ideológia kaszája suhogott a fejünk felett, hanem az elhallgatásé is, amely egyszerűen kivágta, eltüntette a kellemetlenkedő műalkotásokat”.
Hogyan kellemetlenkedtek? Hát úgy, hogy nem a szociálrealizmus álproblémáin vagy korstílusában ábrázolták a valóságot, a munkás nem egy izmos sztahanovista szuperhős, hanem szegénységben tengődő, kedvtelen és elzápult proletár, akit a kommunista rendszer nyomorított meg. A múltat végkép eltörölni jelszó miatt pedig csak azért is a múlt értékei felé fordultak, és az elemzésekből kiderül, hogy milyen hihetetlenül finoman csempészték be a képbe azokat az elemeket, helyszíneket, ábrázolásokat, érzelmeket, amelyeket a kommunista hatalom gyűlölt. Csernus Tibor Három lektor című festménye az ilyen rendszerkritika esztétikai netovábbja.
A rendszerváltás utáni művészetről szóló fejezetben a diktatúra kényszere alól kibontakozó művészeti törekvéseket veszi számba a szerző, megjegyezve, hogy 1990 után gazdagodtak a manipulálás módszerei, mert az ideológiai agressziót és az elhallgatást felváltotta az irányított értelmezés: ,,Az alkotáson túlburjánzó értelmezés célja, hogy elfedje, időnként már feleslegessé tegye a műalkotást.”
Bárdosi József: Évek és képek. Történelem és/vagy esztétikum 1960–2010. Magyar Művészeti Akadémia, 2017