Ha a kismillió képregényes előzménytől eltekintünk, akkor ez az egész 2008-ban kezdődött az első Vasember-filmmel, azóta pedig 18 szuperköltségvetésű mozifilm és majdnem tucatnyi sorozat illeszkedett az univerzumhoz. Ekkora vállalkozást majdnem lehetetlen kézben tartani, az MCU-nál mégis van valami titkos tudás, mert az egy-egy gyengébben sikerült epizódot aztán két-három sikerültebb és kasszákat is robbantó követett.
Az évtizede tartó történet ismertetésébe jelen hasábokon kár lenne belefeledkezni, elég legyen itt és most csak annyi, hogy az egy-egy fontosabb karaktert középpontba állító szálak időnként egy nagy kozmikus csatában érnek össze, amelyben az addig külön-külön bemutatott hősök (előtörténet, motivációk, erősségek és gyengeségek pipa) egymással vagy egymás ellen összefogva megmérethetnek.
Ilyen film a Bosszúállók: Végtelen háború is – és ez előnye és hátránya is egyben. Aki nem látta az elmúlt évtized MCU-filmjeinek fontosabbjait, az csak pisloghat majd: ki kicsoda, miért azt csinálja, amit, hogy kerül ide, miért megy oda stb. Olyan ez az egész, mint egy tévésorozat esetében az évadzáró epizódnál bekapcsolódni: semmit sem értünk semmiből, ezért hamar ki is kapcsolhatunk, éppen akkor, amikor a gondosan előkészített drámai fordulatok és/vagy megágyazott katartikus jelenetek és/vagy meglepetésszerű leleplezések következnének.
A Végtelen háború története egy 1991-es képregényt vesz alapul: van egy hatalmas, ám őrült, Thanos nevű titán (Josh Brolin esetleges színészi játéka teljesen eltűnik a lila CGI alatt), aki a végtelen köveket összegyűjtve a komplett galaxis ura akar lenni, vagyis nem az ura, hanem egyfajta racionális-radikális környezetvédő megfontolás által vezetve a galaxis megmentője, hiszen nemcsak a Földön jelent problémát a természeti erőforrások és a túlnépesedés egyensúlyának felborulása, hanem mindenütt máshol is.
A korábbi MCU-filmekben már fel-felbukkanó hat nagy hatalmú kő – Tér, Valóság, Hatalom, Elme, Idő, Lélek – egyesével is szinte isteni erővel ruházza fel hordozóját, a hat kő együttes birtoklása pedig olyan energiák gócpontját hozná létre, amely mindenhatóvá tenné tulajdonosukat. A bolygóközi versenyfutás és gigászi összecsapások kimenetelét szemtelenség lenne lelőni, de annyit már most sejthetünk, hogy az MCU-t megkoronázó nagybetűs Háborúnak még közel sem lesz vége, hiszen a Bosszúállók: Végtelen háború egyelőre cím nélküli második részének kitűzött világpremierje 2019. május 3-a.
Anthony és Joe Russo rendezők nagyot vállaltak, és bizonyos szempontból túl is teljesítettek. A már unásig megszokott „jön valami nagy hatalmú gonosz, akit aztán legyőznek a különböző felállásban összeverődött hőseink” forgatókönyvsémát éppen csak annyira tekerték meg, hogy a törzsrajongók a két és fél órás játékidő alatt húszpercenként elfelejtsenek levegőt venni a váratlanságukban rendesen arcul csapó fordulatok miatt.
Ezekből pedig akad jócskán, és nem is lacafacáznak a készítők: a film húsz-harminc főbb szereplőjének élete nagyjából annyira játékszer, mintha csak a Trónok harca-sorozatban lennénk. Akit megszerettünk az elmúlt évtizedben, bármikor játszi könnyedséggel meghalhat. Már az in medias res kezdésben elvesztünk két és fél olyan karaktert, akiket eddig halhatatlannak hihettünk.
Ezen a tempón pedig nem lassít a film a továbbiakban sem – a humoros egysorosokkal némileg oldott eposzi mozi számos, Alan Silvestri nagyzenekari kompozícióival megtámogatott tragikus pillanatot tartogat.