Lehet őket utálni – sokan utálják is –, lehet értük rajongani (ebből lassan mindenkinek ki kell nőnie), de a „törpök” mindenhol ott vannak. (A továbbiakban – jelzésértékkel – elhagyom az idézőjeleket a szó elejéről és végéről.) És bizonyára sok szülőben felmerült az évek során, hogy ugyan hogyan kezdődött ez az egész hupikék rémálom, mikor és miért, és egyáltalán…
A Móra Kiadó most megadja a választ: „törpileum” van, azaz hatvanéves a törpuniverzum (vagy hogy én is gyorsan és idegesítően törpösítsek/kitörpöljek egy viszonylag új szót: törpiverzum), és ennek apropójából ki is adtak egy kötetben két igen élvezetes képregényt A csodálatos törpfurulya címen. Mint a hátlapról megtudjuk (vigyázat, törpszavasmérgezés-veszély):
„A könyvünkben másodikként megtalálható törpénet az, amelyben a hupikék törpikék legelőször felbukkantak. Az addigra már méltán népszerű Janó és Bíbice (Johan et Pirlouit) sorozat e része 1958-ban látott napvilágot. Az olvasók azonnal megszerették a törpöket […], így hamarosan egyre több törpös kalandban lehetett részünk. Az elsőként olvasható törpénet – amely Janóék kalandjainak előzményeit meséli el – 2008-ban jelent meg, a hupikék törpikék első felbukkanásának 50. évfordulójára. Tehát immár hatvan éve annak, hogy ez a törpéletes ötlet és annak nyomán a sok kis kék figura kipattant a fantörpikus fantáziájú alkotó, Peyo fejéből. Ugye milyen törpisztikus? Törpös olvasgatást kívánnak a törpkönyvek törpölői.”
Rendben, megvárom, amíg lenyugszanak, és agyuk kiolvadt olvadóbiztosítékait újakra cserélik, majd pedig kilábalnak a törpszavas mérgezésből. Ígérem, bármilyen nagy a kísértés és bármilyen könnyen járható az út, nem fogok efféle szavakat kreálni, kétes humorértékkel.
De ne haragudjanak erre a „nyelvi leleményre”, próbálják inkább elfogadni, és akkor máris könnyebb végigolvasni a képregényt (vagy megnézni a rajzfilmet). Na ugye.
Merthogy ez a képregény tényleg megéri a végigolvasást: szellemes, izgalmas, a rajzok elképesztően szépek és kidolgozottak (talán az Asterix-képregények világát is felidézik egyikünkben-másikunkban), és végre megtudjuk, hogy kik azok a törpök, hol élnek („Az »Elátkozott földön« élnek, ahová nem vezet út! Szédítő szakadékokon és vad zuhatagokon kell átkelnetek! Halálos párát lehelő mocsarakon! Kígyóktól nyüzsgő vadonokon! Futóhomokon! Nem, higgyétek el!
Az »Elátkozott földre« emberfia még nem tette be a lábát.”), és miért beszélnek ilyen… furcsán (hogy egy semlegesnek tetsző szót találjunk ide): „Mi? Bocsáss meg, de nem értjük, mit beszélsz! – Ó, persze, nem törpöltök törpül. Na törpöljetek utánam! Meg se törpanunk [külön tíz pont ezért a szóért! – N. K. Zs.] Aprajafalváig!”
Aztán kapunk egy kis ízelítőt a törpnyelv nyelvtanából is („Nagyon egyszerű! A főnevek helyett azt mondod, hogy »törp«, az igék helyett pedig azt, hogy »törpni«.”), amit valami egészen zseniális, egész oldalon keresztül menő nyelvilelemény-kavalkád követ, és bár az alaphelyzet nem ismeretlen – raccsoló kisgyerekeket lehet azzal mulattatni, hogy magunk is kimondjuk raccsolva az adott szót, ami közben mást is jelent –, hihetetlenül mulatságos.
Megpróbálom idézni: „Mindjárt megkérek egy törpöt, hogy hozzon nekünk ennivalót! Figyelj csak! Törpike! Annyira szeretnék törpni valamit! (A törp hoz egy fejszét.) Ugyan már! Megmondtam, hogy »törpni« akarok! – Igen! És ezzel törphetsz is! – Nem! TÖRPNI akarok! A számmal! Így! Érted már? Nyámnyám! TÖRPNI! Enni! Érted? – Á, szóval törpni! – Te jó ég! Hisz én is ezt mondtam! – Nem. Te azt mondtad: »törpni« […] Én mondtam azt, hogy törpni, te meg azt mondtad, hogy törpni!” És így tovább. Tényleg vicces.
Nyugodtan olvassák hát, nem fognak csalódni, csak a Hókuszpók-hívők, mert ő viszont hiányzik ebből a kötetből.
Luc Parthoens és Thierry Culliford szövegével, Jeroen De Coninck rajzaival: A csodálatos törpfurulya. Fordította: Liszkay Szilvia. Móra Könyvkiadó, Budapest, 2018.
