Vannak átmeneti technológiák, amiket ma is ámulva nézünk. Ki ne hatódna meg egy zeppelin vagy egy gramofon láttán? Ilyen a páncélvonat is. Látszólag semmi nincs benne, ami gyöngéd érzelmeket válthatna ki a szemlélőből, hisz ronda, nehéz, és ha használják (már nem használják) hangos és büdös is. De zakatol! Pöfög! Ágyúi dörögnek! És acél! És vonat! József Attila is látott benne valamit: „S a fények szédítő pályaudvaráról / Kirobog a mennyei páncélvonat” (A mennyei páncélvonat).
Erről a különleges hadivasról tartott előadást nemrég Illés András történész, muzeológus A vasút fegyverben – egy elfeledett fegyvernem a 20. század elejéről címmel a Műszaki tanulmánytárban, a Múzeumok őszi fesztiválja egyik rendezvényén. Érdemes figyelni a további programokat is, mert izgalmas témákkal foglalkoznak: ma például az írásbeliség fejlődéséről tartanak múzeumpedagógiai foglalkozást a Tanulmánytárban, szombaton pedig különleges biciklikre ülhetünk az Iparművészeti Múzeumban.
Illés András szerint az északiak konstrukcióit tekinthetjük az első valódi páncélvonatoknak az amerikai polgárháború idejéből. Az angolok afrikai gyarmataikon alkalmaztak fegyveres szerelvényeket, ezek már az I. világháborús páncélvonatok elődeinek tekinthetők. A kocsikra hajóágyúkat vagy egyéb tüzérségi lövegeket szereltek. A Nagy Háborúban lett világos a fegyverrendszer hatékonysága, a britek, a belgák, a németek, az oroszok és természetesen a Monarchia serege is elkészítette a maga vasait. Hogyan festett? A vonaton elöl-hátul egy-egy kontroll- vagy tenderkocsi, bármi gyanúsat észlelnek a pályán, ezt lekapcsolják és előrelökik: kösse le a telepített akna vagy rejtőzködő ellenség tűzerejét véráldozat nélkül (a Sztálingrád című film egyik jelenetében német gyalogosok egy csillével rögtönzik e stratégiai húzást). Ezeken a kocsikon voltak síndarabok, talpfák is, hogy a pálya hiányosságait pótolhassák. A mozdony általában a szerelvény közepén, védett helyen van. A lőrésekkel sűrűn tűzdelt, a gyalogsági puskák számára itt-ott géppuska-kulisszával ellátott lövegkocsikon a minél nagyobb szögben forgatható lövegtoronyra is rá lehet csodálkozni.
A lövészkocsi tetején hengerszerű megfigyelőállás látható, a parancsnoki kupola – egyes lövészkocsikban csak a parancsnok tudott fölegyenesedni, a többiek ülve-guggolva szorongtak a lőréseknél. Ehhez képzeljük hozzá az izzadságot, a lőporszagot és a kocsiban elhelyezett mellékhelyiséget: nem kéjutazás. A komfort hiányát ellensúlyozta a biztonságérzet: a rétegelt lemezzel (acél és fa – hamar rájöttek, hogy rossz ötlet a kazánlemez-páncélzat) páncélozott, a kor viszonyai szerint mozgékony, kb. 50 km/h-s végsebességre képes monstrumok a harcterek királyai voltak bizonyos értelemben – legalábbis ott, ahol volt vasút. Rövid pályafutásuk alatt haditechnikai űrt töltöttek be, és lényegében eldöntötték az orosz polgárháborút, melynek összes nagyobb csatája vasútvonalak mentén zajlott (1917 és 1922 között a vörösök és a fehérek körülbelül 300 páncélvonatot gyártottak). A Monarchia idejében és később is élen jártunk az eszköz fejlesztésében, magyar találmány például a belső telefonvonal (az oroszok színes lámpajelekkel kommunikáltak), és használtuk azt a mozdonyszereléket is, amivel a kéményfüstöt oldalra lehetett vezetni álcázásképpen.
A páncélvonatokat a II. világháborúban is használták még vasútbiztosításra, védelmi feladatokra, alkalmasint partizánvadászatra, de a mozgékonyabb tankok megjelenésével idejét múlta a technológia. A kevés megmaradt példány ma már egy letűnt korszak mementója.