– Mennyire különlegesek a Nemzeti Múzeum új szerzeményei?
– A dagerrotípiák egyedi és nagyon pusztulékony műtárgyak, a konzerválásukra figyelni kell. Kossuthról viszonylag sok fénykép maradt fenn, de ebből a korai időszakból kevés. Noha portréját ismerjük metszetről, litográfiáról vagy festményről, mindig érdekes összevetni a ,,fényképpel”, mert felfedezhetjük a különbségeket. Oroszhegyi Józsa poharáról pedig érdemes tudni, hogy a várbörtönökben, amikben a szabadságharc után a politikai foglyokat őrizték, érdekes módon az efféle kézművesmunkát nem tiltották. A foglyoknál lehetett bicska, kés és más eszközök is. A múzeumban elég sok hasonló van, de nagyon fontosak, mert ezek személyekhez köthető tárgyak, hiszen az illető maga csinálta őket. Oroszhegyi pedig márciusi ifjú is volt, később is jelentős tudományos tevékenységet fejtett ki. A korszak személyes arcát mutatja meg.
– Még sok hasonló tárgy ,,rejtőzködhet”?
– Én is találkoztam olyan leszármazottal, akinek volt fából faragott, bilincs alakú karperece. Évente egy-két alkalommal megkeresnek, hogy a családi hagyatékból előkerült egy levél vagy várbörtönből, emigrációból, emlékiratok és egyebek. Még mindig sok minden lehet magánkézben, fontos lenne, hogy minél több kerüljön a közgyűjteményekbe, mert sosem lehet tudni, az utódok mennyire becsülik meg.
– Oroszhegyi tanulni jött Pestre, orvosnak készült, újságíró volt, majd a forradalomban találta magát. A korban mennyire tipikus ez a pálya?
– A fiatal értelmiségből sokaknak kitörési lehetőség volt ’48, sokan márciusi ifjúként részt vettek a forradalomban, majd egyetemi hallgatóként 1848 őszén–telén beálltak honvédnek. Oroszhegyi egy sikeres portyázócsapatot alakított, főleg Heves megye területén harcoltak, mert ez senki földje volt, ahol mindig el lehetett érni valamilyen kisebb császári különítményt, majd visszahúzódni magyar területre, tehát megvoltak a menekülés feltételei is. Ő is végigharcolta a szabadságharcot.
– Majd a bécsi Josephstadtba zárták. Hogyan éltek a rabok egy várbörtönben?
– Két, három vagy négy fogoly volt egy szobában, napidíjat kaptak, ellátmány járt nekik – tehát ebéd, általában egytálétel – uzsonnára pedig kenyér. A napidíjból elvileg rendelhettek maguknak kintről, a városból is ételt, de ha nem ették meg a kenyerüket, akkor eladhatták a foglárnak vagy a kantinosnak. 1850-től levelezni csak havonta egyszer, utána másfél havonta lehetett, és egyetlen személlyel tarthattak kapcsolatot. A bejövő-kimenő levelezést a várparancsnokságon ellenőrizték, ezért őszinteségében olykor kételkedhetünk. A politikai foglyoknál előírták a bilincsviselést, de meg lehetett oldani, hogy ne hordják, például lefizették a foglárt, aki odaadta a kulcsot, ha jött az ellenőrzés akkor visszacsatolták. És virágzott a ,,korrupció”, mert ha lefizették, akkor mindent be lehetett hozatni. A foglyok festegettek, horgoltak, varrtak vagy faragtak, és ezeket a tárgyakat hazaküldték, otthon a hozzátartozóik eladták és visszaküldték nekik a pénzt. Néha a börtön városában is próbálták árulni, volt olyan honvédtiszt, akinek a felesége áttelepült oda és időnként találkozhattak egymással.
– Lényegében csak várni kellett, hogy teljen az idő?
– Kufstein volt a legrosszabb, mert egészségtelen éghajlata miatt télen-nyáron hideg volt. Itt sokan tüdőbajban haltak meg. A várfogságok időtartama változó volt – egy hónaptól húsz évig terjedt –, de 1859-ben mindenki kiszabadult. Az emlékiratokból kiderül, hogy tudomásul vették a sorsukat, és várták, hogy teljen az idő. Aradon kulcsot kaptak a várkapuhoz, hogy jól zárják be, hogy ha kimennek a városba, nehogy az őrség utánuk menjen. De érdekes, hogy könyveket is lehetett behozatni, még emigrációban megjelent, ’48-as köteteket is. Klapka emlékiratát az olmützi várbörtönben is olvasták. Aradon működött egy honvédtiszti hadtörténelmi iroda, még a császári főparancsnokság rendelte el, hogy dolgozzák fel a szabadságharc hadtörténetét, s több száz oldalas munkák születtek. Ezeknek többsége máig kiadatlan, de van néhány, aminek megjelent a magyar fordítása.
– Idővel hogyan alakult március tizenötödikének a megítélése?
– 1849-ben megünneplik a szabad évfordulót Debrecenben, Kolozsváron, Komáromban, a szabad területeken, de ezután lehetetlenné válik. Érdekes, hogy az emigrációban október 6-ára emlékeznek. 1860-ban van az első nagy tüntetés március 15. emlékére a fővárosban, a katonaságot is bevetik, és a sortűznek egy joghallgató áldozatul esik. Ezentúl 1848–49 választott ünnepévé válik, és ’67 után már semmi sem akadályozza az ünneplést, de nem lesz állami ünnep. A kormányzat 1898-ban megpróbálja április 11-ét, a törvények szentesítésének napját hivatalos ünneppé tenni, de senki sem veszi komolyan. Pedig történész szemmel valóban fontosabb dátum, mert noha győzött a forradalom, de nem dőlt el semmi, április 11. pedig a magyar polgári átalakulás emblematikus dátuma. 1928-ban lesz hivatalos nemzeti ünnep, 1949-ig. A legnagyobb szabású ünnepségeket 1948-ban a koalíciós pártok szervezik, a kommunisták viszik a prímet. A Kossuth–Petőfi–Táncsics-tengelyt értelmezik, a politikai propagandában felhasználják, majd a fordulat bekövetkeztével törlik a nemzeti ünnepek közül. Iskolaszüneti nap lesz belőle. ’56-ban ismét követelik, de ’57 után Kádár megint iskolaszüneti nappá silányítja. A hetvenes évektől kezdve az ellenzéki megmozdulások napja lesz, sokszor bevetik a rendőrséget is, 1982–83-tól kezdve rendszeresen tüntetnek ezen a napon. Még a pártállami időkben, 1989-ben nyilvánítják újra hivatalos nemzeti ünneppé, mert már küszöbön a rendszerváltás. De az államiság győz a forradalmiság felett, hiszen augusztus huszadika lesz az állami ünnep.
– Hogyan tudtak visszailleszkedni a társadalomba? Oroszhegyinek sikerült, orvos lett.
– Ő nem volt hivatásos katona, volt polgári foglalkozása. A katonáknak problémát okozhatott, közöttük volt a legtöbb öngyilkosság. Ha valaki magasabb rangban szolgált és hozzászokott egyfajta egzisztenciához, nem tudta feldolgozni a megváltozott helyzetet. Sokaktól elvették a nyugdíját vagy elkobozták a vagyonát.
– Görgei Artúr megítélése, az árulásmítosz is végkép megdőlt. Ha jól tudom, ön egy Görgei-monográfián dolgozik.
– A Görgei-árulásmítosz politikai játszma volt, mert fenn kellett tartani az érzetet, hogy nem veszítettünk volna, ha a fővezér nem áruló. Ez Kossuth Lajos legitimitási problémája volt, mert ő adta át a hatalmat Görgeinek, tehát be kellett bizonyítani, hogy méltatlanul használta fel a legfőbb hatalmat. Nem lehetett hozzájutni a levéltári anyagokhoz, 1920 kutatás lehetővé vált, feltárt anyagban nem találtak olyat, ami az árulás mítoszát alátámasztotta volna. Megnéztem Bécsben az osztrák hadműveleti anyagok nagy részét, és ha látszik valami róla, akkor az, hogy tartottak tőle, őt tartották a legtehetségesebbnek, a nevét is leírták, miközben a többieket Rebellenführernek nevezték. 1948 után a forradalom a napi politika terepévé vált, remek történeti előképeket lehetett találni a jelen ,,problémáihoz”. A forradalomban is volt császári-királyi tisztek harcoltak, és lám nem sikerült, mert nem voltak kellően elszántak – 1948 után a Néphadseregben is rengeteg volt magyar királyi honvédségi tiszt. Kossuth nem számolt le időben az ellenséggel, bezzeg mi leszámolunk – mondták a kommunisták, és fel is akasztották Sólyom Lászlót vagy Pálffy Györgyöt. Arról nem is beszélve, hogy Görgei lett az osztályharcban a belső ellenség, a megalkuvó köznemesség jelképe.
– Mit árnyalhat az új kutatás a Görgei-képen?
– Görgeiről nem készült olyan életrajz, ami az itthoni és bécsi levéltári anyagot is hasznosította volna, amely az egész életpályát áttekinti. Az érdemi források 90 százalékát begyűjtöttem, ezért készül nehezen. Az 1848-as életszakasz nagyon sűrű, napra lebontva tudjuk, hol mit csinált, az azt követő időszak nagyon hosszú és eseménytelen. Egy olyan életrajzot tervezek, ami után remélhetőleg nem maradnak kételyek tényleges történeti szerepével kapcsolatban. És amiből kiderül, hogyan lehet a felvidéki elszegényedett, ősi nemesi család fiából császári és királyi tiszt, kémikus, fővezér, a legkiválóbb magyar katona, hogy végül 67 éven át nem tudja kiváló képességeivel a hazáját szolgálni.