Van valami sajátos kultúrtörténeti önreflektivitás a magyar népdalokon alapuló vagy azokat valami más zenetörténeti beágyazottság felől boncolgató világzenei lemezekben. Nézi, nézi magát a népdal a dzsessz meg a blues tükrében, és hasonlít is magára, meg nem is. És hallgatja, hallgatja ezt az egyszeri ember, miközben szívét elönti a nagy elvágyódás, és lelke szétterül a benső rónaságon az ismerős dallamoktól és szövegektől, és már maga is nótára fakadna, de nem igazán tud, mert a nagyszerű és egyéni hangú énekesnő, a világcsavargó (és világhírű) bluesgitáros és a legőrültebb underground felől érkező dzsessz-szaxofonos teljesen átalakítja az egész látóhatárt. Mások a színek, más a levegő illata. Pedig minden dallam majdnem autentikus. De ettől a majdnemtől folyamatosan kizökkenünk az ismerős tájból.
A Pearly Clouds első, semmilyen látható címet nem viselő albuma még a kiadó többi anyagának fényében is különleges zenei kísérlet, pedig a Fonó Budai Zeneháztól már megszokhattuk a legegzotikusabb felállásokban működő csapatokat. A trió gitárosa valódi világsztár, a Captain Beefheart zenekarában is játszó Gary Lucas, a szaxofonos Dezső Tóni, aki pályáját Újvidéken kezdte autodidakta, avantgárd performerként (kettejük ismeretsége alapozta meg a jelenlegi együttműködést), Szabó Enikő énekes pedig az autentikus népdaléneklésből érkezett, és lényegében mindig ezt az ágas-bogas zenetörténeti gyökérzetet használja sajátos intonációval, akkor is, ha régizenét, dzsesszt, rockot vagy valami underground őrületet énekel (első lemeze zenekarával Szoknyák a porban címen jelent meg).
Hárman együtt pedig magyar népdalokból készítenek szabálytalan, mégis őszinte tiszteletről és kíváncsiságról tanúskodó átiratokat. Ami elsőre feltűnik, az a nagyon erős atmoszféra, afféle ködös, méla, hajnali, szürkületi vagy épp csillagnézős hangulat, ami az első daltól az utolsóig kitart. Mintha három vándorzenész találkozott volna a pusztában: rakjunk tüzet éjszakára, aztán csöndesen muzsikáljunk egy kicsit a lassú lángok mellett, hogy elűzzük a sötétség rossz szellemeit.
Sokadik hallgatásra eszmélek: a szaxofon nemcsak atmoszférát teremt, hanem gyakorlatilag a hegedűt helyettesítő szólóhangszer a női énekhang mellett. Gitárszólót ritkán hallunk, pedig Gary Lucas megtehetné, hogy szétszólózza az egész albumot, de több alázata és jobb ízlése van ennél. A Két út van előttem kezdetű nóta éteri steelgitárja a kevés kivétel egyike, de ez is olyan finomra szőtt szóló, hogy szinte észre sem venni, hogy itt több hang is van egymás mellett.
A steelt máskor is előveszik, az Ezek a szép szász leányok kezdetű dalban más artikulációval, egy sokkal testesebb zengést produkál az indító, öblös blues-standard. Igen, jogos volt a világhírű bluesgitáros több interjúban is elhangzó öndefiníciója, a primitív pszichedelikus zene. Egyik kedvencem így kezdődik, csak az alaphangulatot érzékeltetendő: „Magos a dézsi temető / Mellette egy sűrű erdő / Ott bujdosik a kedvesem / Arra megyek, megkeresem.” Képzeljünk ehhez sűrű, csilingelősre kipengetett gitárt és hátul fátyolszerűen lopakodó, néha föl-fölsikoltó szaxofont. A mostani, téli szürkeséghez (is) illő, bánatos, szép muzsika ez.
De nem a szívszaggató bánat zeng itt, amitől az ember a lova alá issza magát a világvégi csárdában, hanem afféle megengedő mélabú Arany János szomorú bajuszának végéről vagy Lord Byron késő délutáni spleenjéből. Utóbbi egyáltalán nem holmi ördögtől való, dekadens, arisztokratikus vircsaft – noha lehet ilyen kifutása is –, hanem egy roppant inspiratív benső, lelki táj megteremtését jelenti, bár a düreri melankóliának csak kései, feledékeny utódja. Ez a Pearly Clouds egész zenei kísérletének habarcsa.
Az ilyenképpen összefogott építmény csúcsdísze pedig egy intelem, az albumzáró dal, amely így kezdődik: „Siralmas ez világ, nékünk, bűnösöknek / Hogyha meggondoljuk napját életünknek…” A szaxofon egy rövid, méltóságteljes futammal fest meg egy hatalmas, félhomályos katedrálist, a magasabb regiszterek már az oszlopok közül szállnak föl a kupoláig, nehéz, lassú szárnycsapásokkal, majd szétszóródnak a beszüremlő fényben a végső kiállásig: „Mikor a Szent Mihály megfújja trombitát / Elé kell állani vagy jóra, vagy rosszra.”
Pearly Clouds, Fonó Budai Zeneház, 2018.