Alighanem az irodalomesztétika legjobb találmánya a groteszk, mert segítségével számos probléma megoldható, üdítő színfolttá, vigasztaló szeretővé tehető; még a spleenben oly elhivatott lelkialkatok is meggyógyíthatók általa. A groteszk olykor nem csinál semmit, csak idézőjelbe tesz (például Örkény egypercese, amely a villamosjegy hátoldalán olvasható szöveget tartalmazza), mégis új jelentéseket generál, metaforákat sokszorosít azzal a kis „macskakörömmel”.
Noszlopi Botondnál a korrajz persze szükségszerűen más, akár az a kérdés is megbújhat – mint ihletőforrás, mint kötetszervező elv – az 53 kortárs egyperces mögött, hogy mely témákat tűzné a tolla hegyére ma Örkény István? Érdekelné őt az emotikonok nyelve? A biológiai törvényszerűségek hasonlattá rendezése? Érdekelné, hogy mi válik groteszkké a jövőben? Mindenesetre Noszlopi Botond olyan hitelesen reinkarnálja magát a mester bőrébe, hogy közben még a saját hangját is megtalálja.
Ahogy Örkény, úgy Noszlopi is számos szakzsargont, az irodalomtól többé-kevésbé idegen nyelvi szférát csalogat az irodalmi korpa közé, hogy aztán disznóságok hízzanak belőlük.
Aki nem tudná, hogy jogász, annak is feltűnhetnének a jogi látásmódból szemlélt helyzetek, például rögtön az első egypercesnek is tekinthető bevezetőben, amelyben az író az általános szerzői feltételeket tisztázza. E gesztus az olvasónak a szöveggel kötött szükségszerű szerződésére is utal, amelynek tanúsága szerint az olvasó belemegy a könyv sajátos világa által diktált játékába.
A többszörösen megidézett örkényi szöveghatvány egyúttal az írások értelméhez, értelmezéséhez való előrefutást is jelenti, a határozott kontextus teremtése azonban nem jelent horizontot eltakaró, zárt falakat. A groteszkuniverzum ezúttal inkább tükörként sokszorozza meg az irányokat ebben az erőteljes görbetükör-allegóriában, mindebben pedig a könyv belbecsét külcsínnel jócskán megtámogató borító és hátlap is megerősít.
Jánosi Andrea borítóterve szintén a „fordítottság”, „kifordítottság” játékát kínálja fel: a hátlapon például egy festett tükörre írt szöveg olvasható, amelyet – kivéve a gyakorlott tükörírás-olvasókat – csak egy másik, valóságos tükör használata révén olvashatunk el. Ez az aktus jól mutatja a könyv teljes logikáját; el-elszálló értelmezésünk folyton verdeső madara végtelenített röppályáját az egymásnak fordított tükrökben.
Noszlopi Botond új kötete afféle túlpörgetett valóság. Az ember nyakig felhúzza az idegtépőzárat a gondolatkörök kényszerzubbonyán, és elolvassa az említett kötet Idegpályák vagy a Titkos útmutató a pánikszobákhoz című elbeszéléseket. Az efféle irodalom kiváló hajvég- és idegvégápolónak bizonyul, kellően felborzolván ezt is, azt is.
A megsokszorozott, „a groteszkben megtükröztetett” valóságnak persze előbb-utóbb csodahányadosa is lesz, és váratlanul beleláthatunk egy aberrált mókus lelkivilágába vagy egy macska hatodik élete utáni feltámadásának cseppet sem különös procedúrájába, váratlanul rácsodálkozhatunk a vidéki élet káromkodásvezérelte napi rutinjára, vagy részünk lehet egy kellemes álomparalízisben is.
Noszlopi Botond: Örkény besírna, Előretolt Helyőrség Íróakadémia, 2018.
