Ritka enyhe időjárás volt azon esztendő karácsonyát megelőző napokban, és ez a Mezőségen sok jót nem jelent – igaz, rosszat sem. Az idő itt mindig lehet olyan, amilyennek a kedve tartja, a mezőségi lelket már nem tudja megtörni, annyira beleivódott az itt élők vérébe az a néha mélabúnak tűnő mély nyugalom.
Wass Albert Kard és kaszájából tudjuk, hogy a Mezőség, az erdélyi holttenger élete mennyire természetközeli és természetes, azt meg már én teszem hozzá, hogy sok minden azóta sem változott azon a tájon, talán annyi, hogy a Komlódra bevezető utat részben leaszfaltozták. Legalábbis az eltérőig, tovább már nem jutott pénz, ellopták, vagy eltévedtek a munkások is a szelíd domblejtők és a szakadátok váltakozásában, ahogy Szulimán is ezért téphette a haját, és hagyta békén Erdélyt, mert aki egyszer ezen dombok közé bekeveredik, az ott is marad, főleg ha ráveti szemét a sámsondi Pogányvárból időnként vízért kiszökő lányokra.
Nos ide, Komlódra riasztották a legközelebbi lelkészt, hogy temetni kéne jönni, meghalt az egyik magyar ajkú asszony, első az utolsó magyar haldoklók között, és magyar embernek református temetés illik, kérem szépen. Ha meg is fogytunk rendesen, de törni azt nem, nem, soha, temetni csak magyarul temessenek – sóhajthatott fel a magyar asszony Komlódon, aztán megkérdezte a betegágy körül állókat, hogy az állatokkal minden rendben van-e, és megnyugodva hunyta le a szemét.
Szedelőzködött a sokat megélt lelkész, indult rozoga Daciáján Komlódra, temetni. Eszét sem tudja már, mikor esketett utoljára, keresztelőnek pedig jó rég volt híre e vidéken. Karácsony előtt volt, szokatlanul enyhe idő, és az eltérőig minden különösebb akadály nélkül jutott el a tiszteletes, ahol az előzetes megbeszélés alapján várta a falubeli atyafit, hogy vigye be szekéren a faluig, azt a négy-öt kilométernyit.
Mondom, sok nem változott azóta, hogy a „be sok eső, be sok sár” megszületett a nép ajkán. – Az enyhe tél miatt a faluba bevezető úton olyan sár van, hogy ott Daciával bémenni nem lehet – mondta sommásan az atyafi a telefonban, az előzetes megbeszélés idején. Így hát kimegy ő a szekérrel az eltérőig, s azon beviszi a tiszteletest.
Az itt élők vérébe beleivódott a néha mélabúnak tűnő mély nyugalom
Egy pipafüstnyi idő is alig telt el az eltérőn, látja ám a tiszteletes, hogy érkezik egy atyafi, egy olyan sovány ló hátán, hogy annak a lábai még pipaszárnak is vékonyak lettek volna, nemhogy igavonó állatnak. Nem is gondolt először a lelkész arra, hogy ez lenne az ő fogadására kiküldött polgár, aztán, amikor odaért a gebe, hátán a kucsmás-bajszos paraszttal, akkor váltottak pár szót:
– Tiszteletes úr?
– Igen.
– Békesség Istentől!
– Áldás, békesség!
– Jöttem maga után, vinném bé a faluba, egész a temetőig…
– S a szekér eisze defektet kapott? – próbálta tréfásra venni a tiszteletes a hangnemet, mert mégiscsak Erdélyben vagyunk, ahol saját nyomorúságunknál jobb humorbonbon nemigen akad.
– A biza’ igen. Béragadt a sárba, s a ló nem tudta kihúzni. Kiköttem a lovat, s jöttem így tovább – magyarázkodott a kucsmája alól az öreg atyafi. – Elférünk rajta mindketten – tette hozzá biztatólag.
Mit volt mit tenni, mit nem, a vége csak az lett, hogy pipaszárlábú Gedeon vitte be a faluba a hátán a lelkészt, aki a kucsmás atyafi mögött üldögélt-dülöngélt a lovon. Félúton lehettek, amikor meglátta a lelkész a szekeret. Az bizony jó derékig süppedt a sárba – lehet abban valami, hogy a mezőségi sár komplett lovaskatonákat is elnyelt annak idején, gondolta magában.
Nagyobb gondok nélkül értek be a faluba, ahol a maroknyi falusi – románok, magyarok vegyesen – és a cigány sírásók gyűrűjében elbúcsúztatta lelkész urunk a magyar asszonyt Komlódon. Szép beszéd volt, még a románok is megkönnyezték, úgy illik a temetőben, és a mezőségi temetőkben már rég tudják, hogy az Isten is tud minden nyelven, csak mi kell megtanuljunk istenül…
Szóval, megvolt a temetés, a halott búcsúztatását pedig karácsony utánra hagyták, elvárják a tiszteletes urat is, ha addig nem jön fagy, akkor ismét lóháton hozzák be, ha jön a fagy, akkor be lehet jönni kocsival is – bizonygatják a sírásó cigányok is, ha megfagyott a talaj, akkor az elbír egy traktort is. A halotti búcsúztatást általában tornak nevezik nálunk, de a Mezőségen, ezen a helyen, ahol alig történik valami, s ha mégis, akkor az meg sem történt, itt pedig a magyarok is a román nyelvből átvett pétrécsérének nevezik a tort – azaz mulatságnak.
Fagyok jöttek karácsony után, és lelkész barátunk ismét útra kelt a mezőség falvaiban méltán közismert Daciájával, hogy részt vegyen a halott búcsúztatásán. Az eltérőnél még felmérte a terepet, de látta, hogy fagyos a talaj, így autóval indult be a faluba, hogy jelen legyen a búcsúztatón. Egész szürreális látvány fogadta őt az út felénél. A fagyott talajból egy szekér rúdja merengett kifelé némán, csendesen. A búcsúztatón mondták a falubeliek, traktort már nem sikerült szerezni, jött a fagy időközben, s kihúzni már nem tudták. Így maradt ott tavaszig a csak félig kilátszó szekér, égre meredő rúdjával, mint egy hatalmas mutatóujj. Azóta is találgatják a babonásabb vénasszonyok, vajon mit akar üzenni ezzel az Úr…?
(A történet alapját Ady István magyarfülpösi lelkésztől gyűjtöttem)
