Bő fél évvel ezelőtt lelkes szavakkal méltattam Oravecz Imre nagyszabású regénytrilógiájának, A rög gyermekeinek első kötetét, amely az Ondrok gödre címet viselte, és a Szajlán élő Árvai család történetét dolgozta fel, kezdte feldolgozni. A könyv azzal ért véget, hogy Árvai István és családja a XIX. század végi gazdasági reménytelenség és családi konfliktusok elől kivándorol Amerikába. A 2012-ben már megjelent, de 2017-ben, immár a trilógia részeként újra kiadott Kaliforniai fürj (a harmadik, befejező kötet az Ókontri munkacímet viseli, és szerzője most dolgozik rajta) innen veszi fel a cselekmény fonalát, és 642 oldal tömör gyönyörűség követi.
Lehetséges, hogy elfogult vagyok kissé azzal a prózapoétikai eljárással, amelyet Oravecz Imre képvisel – a sok posztmodern irodalmi alkotás között a szerző ragaszkodik a hagyományos elbeszélői módhoz: mindent tud, és mindent le is ír, meg is mutat; nem ítélkezik, nem játszik, nem próbálja mindenféle játékkal pótolni a prózával szemben megfogalmazott klasszikus elvárást, a mesélést, hanem mesél, és a figyelme, a szakértelme és komolyan jóindulatú odafordulása mindenre kiterjed –, de valóban lenyűgöző az a nyugalmas építkezés, az a legapróbb részletekig menő kidolgozottság, a nyelvnek az a tökéletességet megkereső és minden esetben meg is találó használata, amely ebből a könyvből kitetszik.
Kicsit elszoktunk az igazán nagy regényektől, hosszú és nehéz olvasni őket, gondolják az emberek, és más felé fordulnak, pedig kincsek közt járnak, járhatnának. A Kaliforniai fürj az 1899-es Amerikába való megérkezéssel indul és a nagy gazdasági válságig tart, és mint a beszédes gyűjtőcím mutatja, az ipari viszonyok közé került magyar parasztember földhöz való, a földhöz minden körülmények között hűséggel és szeretettel ragaszkodó természetét mutatja meg.
Mert hiába került a család Amerikába, hiába születik a hat gyermekük közül négy már az új országban, hiába hal meg kettő közülük Amerikában, hiába kap öntödében és olajkútnál munkát az édesapa, hiába élik ezek az emberek az amerikai munkások, később a szerényebb körülmények között boldoguló polgárok életét több mint harminc éven át, a szemük előtt mindvégig csak egy dolog lebeg: pénzt gyűjteni, és hazatérni Szajlára, ott földet venni, gazdálkodni, a hagyományos modell szerint boldogulni.
Amivel nem számolnak, az a változás. Hogy ők is változnak közben, a világ is változik, háború, Trianon és válság dúlja fel a terveket, és hát szépen, lassan elkezdenek amerikaiakká válni: ha ők maguk nem is teljes mértékben, de a gyermekeik igen. Én annak, hogy az emigrációba kényszerült magyar ember mint veszíti el lassan az identitását, majd a nyelvét – nem agresszívan, nem rosszhiszeműen, hanem egyszerűen a körülmények hatására, mely körülményeknek egyszerűen nem marad idő ellentartani –, és hogyan kell lassan már az élete alkonyán szembesülnie azzal, hogy az eredeti tervekhez képest egészen más dolog valósult meg, lappangva és búvópatakként csak már végszóra előbukkanva, szóval ennek ilyen professzionális és érzékletes, és közben szikár, komoly és aprólékos leírását sehol nem láttam még. (Két fontos mondat a fentiek bemutatására: „– De Magyarország az országunk, a hazánk. Oda tartozunk. – Oda. De a gyerekek ezt nem értik. Magyarázhatod nekik. Nekik Magyarország nem az, ami nekünk. Tévedtünk.”; illetve amikor végül úgy döntenek, hogy földet (!) vesznek Amerikában, ha már ottragadtak, és ha már Magyarországon ez nem megvalósítható: „Jó, de tisztában vagy-e vele, mennyi munkával, vesződéssel járna ez, mennyire be lennénk fogva? Régen elgyöttünk már mink otthonról, elszoktunk a földmunkától, ami csak messziről szép.”)
Rengeteg idézhető, maximaszerű mondatot lehetne találni, mert az a körkörös építkezés, amellyel a szerző dolgozik, lehetővé teszi számára ezeknek a mondatoknak a megszületését: mint egy hűséges krónikás, addig köröz egy-egy esemény fölött, addig írja és írja hihetetlen hozzáértéssel (a vasöntés szakmájának tökéletes ismeretétől az olajkutak működtetésének ábrázolásán keresztül a növény- és állatvilág, valamint a domborzati és történelmi viszonyok felrajzolásáig), amíg kijegecesednek ezek a rendkívül fontos mondatok.
De Oravecz Imre soha nem áll meg ott, hogy elégedetten csettintve gyönyörködjék egy-egy jól sikerült, szinte bonmot-számba menő fordulatban (például amikor a vonattal Amerikán keresztülszáguldó családapa nem tud aludni, kimegy a folyosóra, és ezen, csak ezen töpreng: „Vajon milyen lehet itt a föld, mi szeretheti legjobban?”), hanem alapos és önmagával szemben irgalmat nem ismerő komolysággal folytatja a nagyszabású munkát, amelybe belekezdett. Szélesen, afféle nyelvi és irodalmi árvízként hömpölygő, nyugodt iramú családtörténet ez, amely soha, egyetlenegy percre sem áll meg, pontosan úgy, mint a hazatérésben egyre inkább csak reménykedő, majd arról búsan, de belenyugodva lemondó, és közben némi bűnös elégedettséget érző magyar emberek élete Amerikában.
Oravecz Imre: A rög gyermekei II. Kaliforniai fürj. Magvető Kiadó, Budapest, 2017.
