Kedves hallgatóim!
Ismét az Önök Vajda Albertje jelentkezik, egy megszűnt rádió hullámhosszán, régi és új ízekkel.
Mindannyian tudják, hogy Gorcsev Iván nem egészen huszonegy évesen elnyerte a fizikai Nobel-díjat. Az igaz, hogy a makaó nevű kártyajátékon, „de végre is a kákán csomót keresők nem számítanak; a lényeg a fő: hogy Gorcsev Iván igenis huszonegy éves korában elnyerte a Nobel-díjat” – írja a mi Rejtő Jenőnk.
Mindjárt rájönnek, hová szeretnék kilyukadni. De előtte hadd emlékeztessem Önöket, hogy nemrégiben írtam lapunk hasábjain Faludy Györgyről, a „szinte klasszikus” költőfejedelemről, és nehezményeztem azt, hogy életművének földolgozása, kanonizálása még mindig várat magára, és ez már kezd szégyenletes lenni. A bulvár-utóélet azonban időnként fölpörög, erről a nagy poéta kreatív özvegye gondoskodik, aki ugyan megosztó személyiség, de azzal igazán nem vádolhatjuk, hogy ne lenne izgalmas és fölöttébb bátor. Már a felütés is hatalmas volt: egy kilencvenegy éves, félmeztelen öregúrral pózolni egy pajzán magazinban – bizony nem semmi. Több ízben szórakozhattunk a meredek ötleteken, számomra az a csúcs, amikor a mester halála után néhány évvel az özvegy levelet – pontosabban mailt – írt Faludy unokájának, és férfiúi magot kért tőle a költőfejedelem génjeinek továbbörökítése céljából. A magzatot az özvegy húga hordta volna ki, és maga az özvegy nevelte volna minden idők legnagyobb magyar költőjévé. Sajnálatos módon az anglikán teológus unoka nem volt annyira bevállalós, mint a nagypapa meg a mostohanagyi, így a magyar poézis messiása meg nem születés okán nem farag aszklepiadészi strófákat valamely nyolcadik kerületi oviban, és a féltékeny poéták is megkönnyebbülhettek: övék maradt a tomboló pannon verspiac.
Mi több, folyó esztendő november 5-én óriási lehetőség adatik azon tollforgatóknak, akiknek távoli vagy elérhetetlen álmuk a legnagyobb állami művészeti kitüntetés, a Kossuth-díj. El lehet nyerni, kérem szépen, ha nem is kártyán, mint a fizikai Nobel-díjat, de némi lóvé ellenében, Faludy György tárgyi hagyatékának ünnepélyes árverezési ceremóniáján. Másfél millió a kikiáltási ár. Egyeseknek talán soknak tűnik, de nem drága, gondoljunk bele, mások évtizedeken át gürcölnek a hőn áhított trófeáért. Most pedig itt van, a licit győztese kiperkálja a lóvét, egy átlag poéta mindössze másfél évnyi keresetét, és már viheti is boldogan haza a díjat. Az csupán apró szépséghiba, hogy Faludy György nevét írja rajta, de kit érdekel, mikor a számlán az igazi tulajdonos neve fénylik? A kákán a csomót keresők nem számítanak, a lényeg a fő, hogy akár egy huszonegy éves poéta is a Kossuth-díj büszke birtokosa lehet.
És hogy miért kell elárverezni? Nem oly rég értesülhettünk a sajtóból, hogy a mindenféle illetékes szervek és a hagyaték örökösének követhetetlen cécói miatt meghiúsult a Faludy-emlékmúzeumocska terve. Mivel a sajtó ezt is a bulvárra hegyezte ki, nem tudjuk, kinek van igaza, ezért nem ildomos ítélkezni egyik fél fölött sem. Tény az, hogy a hagyaték jobb sorsot érdemelne. Még akkor is, ha így költőibb, extrémebb és csámcsoghat rajta a média. „Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt” – írta Petőfi, és Szendrei Júlia el is dobta. Faludy özvegye, a médiahackek mesterasszonya pedig elárverezi…