– Meg volt szabva az emlékmű koncepciója?
– Meghívásos pályázat volt, mely a helyszínt is meghatározta. A ferencvárosi pályaudvar előtti teret, illetve a föld feletti betonbunkert szerették volna emlékhellyé átalakítani. Figurális szoborcsoport megalkotását kérték, ez nem esett nehezemre. És szerették volna, hogyha a kompozícióban megjelenik egy vagon és szögesdrótok. A bunkerépület tizen-egynéhány méter magas betonborzalom, két és fél méter vastag falakkal, amit lebonthatatlanná minősítettek. Ezt szerették volna hasznosítani.
– És mért pont ide tervezték?
– Ez a terület abban az időszakban gyűjtőhelyszín volt, a vidéki emberekkel zsúfolt vonatok itt állomásoztak, innen vitték őket Záhonyra és tovább a malenkij robotra. Amikor először megláttam a fotódokumentációt, megrettentem a helytől, de amikor eldöntöttem, hogy részt veszek a pályázaton, hamar kialakult a szoborterv. Miután megnyertem, egy építész barátommal, Birkás Gáborral alakítottuk ki a teret.
– Itt vagyunk a helyszínen, kérem, mondjon pár szót a monumentális szoborról!
– A kompozíció több elemből áll. A fő elem egy G típusú – korabeli – tehervagon. Ennek oldalai dombormű formájában változnak át áldozatokká. Ezek az alakok az emberi kapcsolatokról és ezen túl fontos érzelmekről, gondolatokról mesélnek. A személyek a különböző társadalmi rétegekhez tartozó deportáltakat jelképezik, akik között egyaránt voltak katonák, munkások, parasztok, értelmiségiek, nők, férfiak, idősek, fiatalok, gyermekek, válogatás nélkül. A vagon elején lévő három „főalak” már csak üres ruháikban őrzik egykori viselőik alakjait. Az épület két oldalán vannak a betonborzalom által elnyelt vagonok, valamint a bunker tetejéről kötegekben lezúduló lánc- és drótkötegek, melyeken a tavasz beköszöntével egy vízesés fog lefolyni az alatta lévő medencébe.
A kompozíció tulajdonképpen egy búcsú. Mivel az elmúlt években ez egy kibeszéletlen történelmi esemény volt, most érkezett el az idő, hogy szólhatunk, megemlékezhetünk az áldozatokról. Búcsúzunk és egyben búcsút vehetnek tőlünk. A vagon oldalán „papírfecniken” üzenetekként örök érvényű, örök értékű szavak, gondolatok jelennek meg: otthon, család, hazaszeretet, emlékezés. (Az elhurcoltak szállításuk idején papírcetliken, úgynevezett „szélpostával” üzentek hozzátartozóiknak, merre, hová viszik őket. Ezeket a papírfecniket dobálták ki a vagonokból, melyek – az emberiesség szép példájaként – nagyrészt célba is értek szeretteikhez.)
Az oldalfalakon megjelenő domborművek egy anyagváltásos játékkal vannak megkomponálva. A testek öntöttvasból, az arcok, kezek bronzból készültek. Ez az anyagváltás fontos és idővel változik, felerősödik majd. Az anyagok elkezdik önálló életüket élni, a vagon oldalfalai és a testek elkezdenek rozsdásodni, még inkább „pusztulni”, így egyre erősebb lesz a kontraszt a személyek, a humánum és az őket körülvevő, embert felfaló környezetük között. A tekintetek és a kézmozdulatok a folyamatos pusztulásban is mindig megcsillannak, jelen lesznek és üzennek.
Párkányi Raab Péter: Ezt az alkotást az angyalok rakták össze
– Önt gyors szobrásznak tartják. Mennyi időbe telt elkészíteni a művet?
– A munkára két és fél hónapom volt. Így utólag számomra is hihetetlen, hogy elkészült az emlékhely. Környezetem és munkatársaim, akik végigkísérték az emlékmű létrejöttét, azt mondták: ezt a szobrot az angyalok rakták össze. Köszönet nekik és annak a kétszáz embernek, akik munkája eredményeként – a legnagyobb télvíz idején – elkészült ez az emlékhely, melyet február 26-án felavathattunk.
– A családjában volt olyan, akit elhurcoltak?
– Mi ezt „megúsztuk”, nem is értem, hogyan. A nagyszüleim a Várban laktak, nagyapám a Raab sváb névvel született, ezért használom az ő nevét is művésznévként. Ő fiatalon megjárta a francia idegenlégiót, amit túlélt, és vagyonos emberként szerelt le. Akkor vett a Várban egy lakást és üzemeltette a negyed közepén a legnagyobb élelmiszerboltot, amit vállalkozóként működtetett. Amikor kiváltotta az ipart, úgy kapta meg az engedélyt, hogy fel kellett vennie egy magyaros hangzású nevet, így lett Párkányi. Egy „várbéli” lányt vett el feleségül, itt született 1940-ben a második világháború idején apám. Az ostrom alatt a kerületben élők a nagyszüleim élelmiszerkészleteit élték fel, a lakásuk a bombázásokban megsemmisült. Az ostrom után Balassagyarmatra menekültek, lehet, ezért „úszták meg” a Gulagot.
– A balliberális médiumok nem verték nagydobra az új emlékművet.
– Ez a beszélni–nem beszélni stratégia. A művészeti életben az illetékes művészettörténészek, újságírók cinikusan közölték velem: „Amiről mi nem írunk, az nincs. Ha mi rólad nem írunk, te nem is létezel.” A Szabadság téri ügy óta már léteztem. Ez a gondolkodás a nemzetgyilkosságnak a része. A Gulag áldozatait ábrázoló emlékmű és az, hogy végre beszélünk erről a történelmi eseményről, erősíti a nemzettudatot. Aki ezt elhallgatja, azt ez nagyon zavarhatja.
Az emlékmű eddig megúszta a negatív kritikákat, hiszen mind a történet, mind a szoborállítás szándéka kikezdhetetlen. Az, hogy a Gulag áldozatairól nem lehetett beszélni, nem egyenlő azzal, hogy nem léteztek. Ezek a dolgok a felszínre kerülnek és kiderül, hogy nemcsak egy népcsoport volt az áldozata a XX. századnak, hanem bizony a magyarok nagyon is érintettek voltak. A bűnös nép toposza már nem működik tovább.
– Hogyan látja most a 2014-es, mai napig tartó Szabadság téri emlékmű körüli hisztériát?
– Tudtam, mi miért történik, ezért tudtam túlélni a német megszállás áldozatainak emlékműve körüli botrányt és az engem ért támadásokat. Tudtam, hogy ki miért van jelen. A múltban feltett kérdésekre választ kaptam, arra, hogy mi miért nem sikerül – egyéni és nemzetszinten sem. Bár korán lettem köztéri szobrász, sikeresnek lehetne nevezni a pályám, de ha részletesen megnézzük, akkor négy-öt évek kiestek, mert nem jutottam munkához. Van egy balliberális klikk, amely a nemzeti kultúra pusztításán dolgozik. A tüntetők fele gazdasági tüntető volt a balliberális szellemi és kulturális elitből, akiknek a kormány éppen azokban az időkben „nyirbálta a szárnyait”. Részükről ez egy kulturális zsarolás volt. A másik réteg egy olyan társaság, aki azt sem tudta, mi ellen tüntetett. A szoborelhelyezés után került napvilágra a Norvég Alap által támogatott civil szervezetek ügye.
Egy időben külföldön kezdtem kiállítani, Franciaországban és Kínában. Magyarországról elszármazott barátaim meséltek a liberális művészeti vonalról, amely számomra addig még láthatatlanul működött. Franciaországban, illetve tőlünk nézve nyugaton a második világháború után a szocialista pártok kerültek helyzetbe és kiépítették a maguk csinovnyik rendszerét a kultúrában is. A legkisebb faluban és településen is csak a fentről kijelölt kultúremberek dönthettek.
– A semmi művészetének nevezi egyik írásában azt a fő irányzatot, ami mindent legiccsez, ami nincs ínyére – miért neveznek giccsnek mindent, ami nem az ő ízlésük szerint való?
– Azon igyekeznek, hogy nagyon egyszerű legyen a szóhasználat. Általában nem tudják, hogy a giccs szó miből ered, de a köznapi használatban mindenki érti, és tudják, hogy az nem vállalható. A legprimitívebb szót találták meg, hogy degradáljanak és ne kelljen vitatkozni, a dolgokat túlmagyarázni. Ez valóban működik. Miközben ők ezzel a balliberális kultúrával és álművészettel a legnagyobb giccset hozzák létre, aminek semmihez nincs köze. A művészet halálát hirdetik, miközben halotti tort ülnek felette, és ebből remekül megélnek. Ahhoz egy képzett és gondolkodó társadalom kell, hogy ezt kikérje magának.
