Korában sikeres volt, nem osztozott a művészek hagyományos megértetlenségének átkában: énekei közvitézek száján forogtak, főurak ismerték és kedvelték, a Ferdinánd király által kibocsátott nemeslevél pedig jóval többet ért egy Kossuth-díjnál. A leleményes énekmondó már fél évszázaddal a műfaj megjelenése előtt kitalálta az oral historyt, várról várra járt és interjúkat készített a harcokban jelen lévő katonákkal, akiknek elbeszélései alapján írta meg summáit, azaz hírösszefoglalóit. Ezért is hátborzongatóan pontosak és ámulatba ejtően hitelesek az általa énekelt történetek, hiszen alanyai nem lódíthattak kényükre-kedvükre: a végvidéken mindenki ismerte és tudta, mit cselekedett bajtársa a csata hevében, nagyzolni vagy hazudni nem volt olcsó mulatság. De nemcsak énekei, hanem a sajátos dallamai is ránk maradtak, a mai napig énekeljük őket egyházi énekek és népdalok formájában, hiszen az 1554-ben Cronica címmel megjelent összegyűjtött énekeit tartalmazó kötet kottája egyike az első magyar zenetörténeti emlékeknek is. Életműve igaz történelem versben és énekben elbeszélve, testamentuma pedig megszívlelendő: „az pogány ellenséggel illik tusakodni, ellene állni, örök életöt nyerni”.
Halálának 460. évfordulójára Tinódi-emlékestet rendezett a Magyar Régizenei Társaság a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az esten a Tinódi-lanttal kitüntetett énekesek és zenészek léptek fel – Buda Ádám, Csörsz Rumen István, Kátai Zoltán, Kuncz László, Lantos Szabó István, Róka Szabolcs, Szvorák Katalin és Zádori Mária –, akik a régi magyar irodalom elbeszélő énekeinek legszebb darabjait adták elő. Elhangzott a Militaris congratulatio, Balassi Aenigmája, egy janicsárköltő által írt, török–magyar keveréknyelven szóló szerelmes vers, de egy Zrínyi Miklósról szóló, horvát nyelvű vitézi ének is. Virágh László, a társaság elnöke ünnepi köszöntőjében megemlékezett a nemrég elhunyt Kobzos Kiss Tamásról, aki a 60-as, 70-es években sokat tett azért, hogy a magyar régizene dallamai és több száz évvel ezelőtti, hiteles hangzása újból rezdüljenek korunk testének elszűkült ereiben.
De visszatérve Tinódira, a hányatott sorsú, nagycsaládos, egész nap lónyeregben ülő és lóhalálában vágtató énekes életéről csupán a verskezdeteiből vagy az utolsó sorokból kiolvasható utalásokból tudunk meg valamit: sokszor panaszkodik füstös, hideg szobájára és pénztelen tarsolyára, vagy éppen arra, hogy az udvarbírák rossz lőrét töltenek neki, a kulcsárok pedig átverik. Tinódi küldetésként vállalta, hogy versben beszéli el saját korának vérzivataros történelmét, és becsületére legyen mondva, minden olyan témát érintett, amit az utókor is a fő események között tart számon: Buda elestét, az egri ostromot, a török terjeszkedést és az ez elleni küzdelmet, a fejedelemség kialakulásának zűrzavaros körülményeit és a végváriak életét. Boszorkányos módon mindig talált szemtanút, a felkoncolt várőrségek és elveszett seregek maradék katonáit felkutatva egyes énekeit szinte az eseményekkel egy időben írta. Munkamódszere pedig egészen sajátos volt: először feltárta az események menetét, és időrendben, folyamatként tárgyalta őket. A „dolgok végemléközetét” (általa használt sajátos kifejezés) akarta megírni, ami azt jelenti, hogy a mindentudó krónikás visszatekintve, észszerűen újragondolta, egyszersmind érzelmileg megrostálta az elbeszélt történeteket, amelyek átszűrődtek adatközlőinek szubjektív emlékezetén és a dolgok maga formálta végemléközetén. Nem az esztétikai szépséget szomjazta, mint a hozzá képest l’art pour l’art Balassi – erre nem is volt ideje –, hanem a csaták utáni közösségi élmény és lélektani állapot katarzisát akarta átélhetővé tenni: ekkor a részegeskedés közepette, a húrok egyhangú pengetésével felidézte a diadalok hőseinek szellemét, és arra buzdította a katonákat, hogy küzdjenek az országukért.