A setét torony első kötete 1982-ben jelent meg, az eddig utolsó 2012-ben; a sorozat köteteiből majdnem félszáz országban több mint harmincmillió példány kelt el. Egy ilyen sikeres könyvsorozat megfilmesítés után kiált, ami még inkább kihagyhatatlan ziccer King esetében.
Valljuk be, a sok ezer oldalon át tartó történethez – amelyben egy bizonyos Roland Deschain indul az univerzum valamennyi világának tengelyközéppontjában álló setét torony keresésére – a legjobban egy olyan tévésorozat illett volna, amely siker esetén a csúcspontjait a mozivászonra meri álmodni, sikertelenség esetén pedig a harmadik évad közepe táján csendesen elvonul az érdektelenség gőzölgő lápvidékére.
Esetünkben mégis egy mozifilm valósult meg először, a Sony égisze alatt, hatvanmillió dollárból. A rendezést a forgatókönyvíróként rutinos (pl. Fácángyilkosok, Nyomtalanul, A tetovált lány) és rendezőként sem kezdő (pl. Egy veszedelmes viszony) dán Nikolaj Arcelre bízták, aki az ügyes castingnak köszönhetően rögtön a felfokozott érdeklődés középpontjába került. Az alapból karizmatikus aurájú Idris Elba és a karizmatikus erejű színészi jelenlét mesterévé az elmúlt pár évben felnövő Matthew McConaughey neve önmagában is biztosíték és nézőmágnes, az őket noha csak mellékszerepben kiegészítő kanadai Katheryn Winnick pedig csak extra ebben az amúgy is kívánatos összeállításban.
Ennyit tudtunk, és még néhány látványos előzetesnyit, nagy is volt bennünk a felfokozott várakozás. Ám amit végül kaptunk, az olyan vékony, mint kákabelű nádszál a kánikulai balatoni szélcsendben.
Az ugyan érthető, hogy a mai világban nem lehet hatvanmillió dollárból tisztességes látványfilmet csinálni, főleg, ha ennek jelentős részét elviszik a szerepeltetett sztárok, de forgatókönyvet annál inkább össze lehetne rakni. És itt van a másik bibi. Sok ezer oldalnyi áradó fantáziát nem lehet másfél órába beletuszkolni. Úgy, hogy ott egyszerre legyen eminensen végigvitt akcióív, világépítés és karakterrajz. Valamiről le kell mondani, és bátran elindulni egy irányba, minden kockázatával együtt.
Nikolaj Arcel adaptációja viszont gyáva film, és gyávasága le is húzza a legrosszabb King-adaptációk szomorú listáiig. Hiába a szépen és egységesen tervezett képi és színvilág, ha a történet hamar átvált közhelygyűjteménnyé. A mester-tanítvány viszonynak számos filmje volt már, ahogy annak is, amikor egy kisgyerek volt a jó és a gonosz csatájának kulcsa, majd pedig a képzelt világok kiválasztottja és megváltója.
Ezekre megy el az idő, és – sajnos – a szűk büdzséből kivitelezett néhány akciójelenetre. Pedig itt aztán lehetett volna miről beszélni: egy csodálatosan gazdag fantáziájú, rendkívül összetett, számos mélységgel és magassággal bíró univerzum alapjait lerakni. Ez most nem jött össze, csak némi lenge űr marad, és a remény, hogy talán majd a leendő tévésorozat készítői ügyesebbek lesznek.