„Valaki játssza csak azt, hogy ez én vagyok” – áll az idézet az Irodalmi Magazin Cseh Tamás-emlékszámának borítóján. A nevezetes szöveg a Frontátvonulás című lemezről – tudják, amikor Ecsédi kétségbeesetten keresi Vizit (kötelességem olvasóink eszébe idézni szintén e dalszöveg az egész korszakra vonatkozó, Kafkához mérhető, legmetafizikusabb mondatát: „…és akkor a Vizi pohara megállt a levegőben) – származik, és úgy kezdődik, mint e cikk címe.
Amikor a nagy dalnokunk 75. születésnapjára megjelent szép, színes, míves kiadványt édesapám kezébe nyomom – valamelyest ismerték egymást, de nálunk is főleg lemezei révén volt Cseh Tamás állandó és nagy hatású vendég –, csak a fejét csóválja, és valami ilyesmit mond: nagyon szerény ember volt. Mit szólna, ha ezt látná…
Talán ezt: Úristen, hol vagyok? De ennek így kell lennie. Nekem furcsa látni a hősi halhatatlan emléke és munkássága köré épülő emlékművek – hol transzcendens, hol csak praktikus – rendszerét, hiszen koncertjeire jártam, aláírást, dalaiból tanítást, színpadi-emberi jelenlétéből biztatást és vigasztalást kaptam (ez továbbra is bárki számára lehetséges, tessék kipróbálni: rakja úgy össze az olvasó a személyes élettörténetét, hogy minden jelentős fordulat egy Cseh Tamás-dal. Aztán gondoljon bele: miként lehet, hogy sikerül. És hogy, teszem azt, Karel Gott-tal miért nem menne).
Aztán, amikor a lapbemutatón (a MANK Nonprofit Kft. Alkotóművészeti Szalonjának rendezvénye a Cseh Tamás Archívumban) Cseh Sára, Cseh Tamás nővére emlékszik vissza Mirtse Zsuzsa kérdései nyomán családi történetekre, hirtelen bevillan egy másik, talán húsz évvel ezelőtti est. Faludy Györgyöt hallgattam Pécsett, Karinthyról, Kosztolányiról mesélt. Legendák világába tartozó, különös héroszokról, egy távoli kor hőseiről.
Cseh Tamás kora is távolodik tőlünk, bár a különszám legizgalmasabb cikke szerint, amelyben Kátai Tamás énekmondó morfondírozik azon, hogy van-e párhuzam a Kádár-korszak ellenzéki énekesei és az egykori énekmondók között, mindig is mérhetetlen távolságokba mutatott.
Az izgalmas mélységekkel kecsegtető cikk sajnos nem merül alá igazán – persze a több évszázados (évezredes) énekmondó-hagyomány feltárásához cikkek százai és téglányi tanulmánykötetek kellenének.
Nem azért kell Cseh Tamás emlékére kultuszt és kánont építeni, mert szupersztár, hős és csudalény volt, aki alul traktor, fölül békegalamb. Hanem azért, mert emberi minőségében például állhat elénk és az utánunk jövők elé. Hiszen a kultúrtörténeti értelemben mérföldkőnek minősülő különszám – Cseh Tamás képző-, előadó-művészi, színészi, muzsikusi működését éppúgy feltárja, mint Füst a szemébent, az indián alteregót, játék vagy álomszemélyiséget – minden interjúját, emlékezését, értekezését vagy hangulatversét (Zsille Gábor és Simon Adri erős, melankolikus, amolyan „Arthur Rimbaud elutazik” hangulatú szellős reflexiólírái) egy cél vezérli: egy embert, egy emberi példát állítani az olvasó, a hallgató, a többi ember elé.
Az imént hazudtam: nem Kátai Tamás cikke a legizgalmasabb a lapban, csak az egyik legizgalmasabb – Keserü Katalin tanulmánya vagy Földes László Hobo emlékei és gondolatai épp olyan izgalmasak, hiánypótlók és nélkülözhetetlenek. Ahogy nélkülözhetetlenek Novák János vokális allűrjei is, ahogy a 74-es évet énekli. Egy emberként húzódunk közelebb a pódiumhoz.
Nem feledkezik meg arról, hogy Cseh Tamást megfelelő artikuláció és intonáció nélkül interpretálni lehetetlen. Ellentétben Víg Mihállyal, aki úgy motyogja el az Ócska cipőt, ahogy Cseh Tamás sohasem tette volna, mert még legvégső melankóliájában is túl büszke volt ahhoz, hogy motyogjon.
Emlékezzünk Cseh Tamásra, nyíljanak meg az egek csatornái, önök pedig olvassák el ezt az újságot.
Irodalmi Magazin, Cseh Tamás-különszám. Magyar Napló, Budapest, 2018.