Ari Aster író-rendező különösen eredeti figura lehet: a képeken legtöbbször szemüveges, szakállas, pulóveres, mosolygós fiatalember Örökség címmel olyan filmet tett le az asztalra, amelyet bárki elirigyelhetne tőle – fogják is másolni az eredetiséget még vény ellenében sem kapó újvilági kis- és közepes mesterek, erre nagyobb összeggel is fogadni mernék.
A film története látszólag pofonegyszerű, hiszen adott egy átlagosságában nyomasztó amerikai család, amely már a film elején gyászmunkával szembesül, hiszen meghal a nagymama.
Különben ebben az amerikai családban társadalmi és személyiségi végletek jelennek meg: az apuka orvos, gondterhelt, megfontolt, szemüveges – Gabriel Byrne visszafogott játéka a normalitás, a racionális alapokon nyugvó élet rendszerető mintaképe.
Toni Collette szenvedélyes, rideg alakítása, hisztériarohamai önmagában is figyelemre méltók
Fotó: Verigo Média Kft.
Felesége művész, diorámákat népesít be apró figurákkal; a családi és a hétköznapi élet hiperrealisztikus pillanatait ábrázoló szoboregyüttesei újabb, végig a tudattalanban motoszkáló réteget adnak a filmnek. Ő átemeli a diorámába, ami vele történt, a jelenetek pedig meg is történnek.
Toni Collette alakítása egyszerűen zseniális, szenvedélye, zavara, hisztériarohamai, sikeresen (?) kikezelt alvástalansága, megmagyarázhatatlan ridegsége még akkor is elvinnék hátukon a filmet, ha ez egy gyenge darab lenne, ám erről szó sincsen.
Az amerikai párosnak két gyermeke is van, ők maguk is két végletet jelképeznek: Alex Wolff hozza a vígjátéktól a horrorzsánerekig tartó paletta bármelyik kamaszokat szerepeltető filmjének kissé, de nem túlzottan problémás tinédzserét, ugyanis vannak problémái, keresi a helyét a világban, ha meg nem találja, akkor előkerül a vízipipa, s ha jobb nem is lesz semmi, de pár órára kisimulnak a gyűrődések, tompulnak az élek.
Kishúga, Charlie fura lány, szemétből mindenféle figurákat építget magának (az anyja művészetének lecsapódása), levágja egy halott galamb fejét, idegőrlően csettintget a nyelvével, és ha még ez is kevés lenne, akkor ott van maga Milly Shapiro: aki nemcsak született színész, de alakja-arca olyan, hogy az ember a villamoson is önkéntelenül félrenézne, ha leülne vele szembe.
Ez átok is lehet, de előtte van a lehetőség, hogy korunk egyik legnagyobb színésznője legyen – és ehhez meg is van benne minden talentum.
Ők a kis család tagjai, akik éppen a filmidő előtt elhunyt nagymamát temetik, majd nekiállnak feldolgozni a gyászt, mindegyikük a maga módján. Hömpölyögnek lassan a percek, nem gyanakszunk, csak ha kiélezett érzékekkel figyelünk minden képkockát – és nemcsak a képkockákat, hanem a filmszövetbe beleszőtt apró utalásokat is, a jelenetek hátterében csak úgy „mellesleg” feltűnő képeket, feliratokat, alakokat.
Ennél többet nem szabad elárulnom a filmről. Higgyék el, csavaros lesz, amelyben váratlan fordulat követ váratlan fordulatot, az unalomig ismert horrorpanelek a visszájukra fordulnak, néhol a szürreális hitetlenség határát súrolva, hogy a végén egy olyan katartikus befejezésig vezessék el a cselekményt és a nézőt, amelyet talán a Rosemary gyermeke (Roman Polanski, 1968) vagy Az ördögűző (William Friedkin, 1982) vagy az Antikrisztus (Lars von Trier, 2009) óta nem igazán láthattunk – ilyen előzetes megágyazással biztosan nem.
