Volt az életemnek egy kis kecskepásztor korszaka, amelynek során nemcsak különböző fejési technikákat sajátíthattam el, hanem azzal is szembesültem: sok felnőtt, magyar asszony és férfi nincs tisztában vele, hogy ami egy egészségesen táplált haszonállatból közvetlenül kijön, az jó eséllyel alkalmas az emberi fogyasztásra.
Ha valami nincsen vákuumilag becsomagolva, és nincs ráírva a csomagolására sok apró betűvel a szokásos, tudományos fekete mágia, az egyesek szemében már nem minősül emberi tápláléknak. A frissen fejt tejtől néhány felebarátunk tudatában bekapcsol a vészcsengő.
A vetés és az aratás több a gazdasági praktikáknál, egyesztendei jólét múlik rajtuk
Hasonlóan megdöbbentő volt realizálni a tényt, hogy közelebbi ismeretségi köröm férfitagjai csekély hányadának van személyes tapasztalata olyan egyszerű munkaeszközöket illetően, mint a kapa vagy a kasza. És ma már nincs birtokában olyan alapvető szerszámnak, mint a fenőkő. Ahogyan a kecsketej meg a fenőkő távolodik tőlünk, mintha éppúgy távolodna Betlehem és a Golgota is. Mintha a profánnal (az őseredeti profánnal, azaz mindennel, ami a halandóság maszkját viseli) együtt a szentségest is kitisztítottuk volna hipercivilizáltra sterilizált életünkből.
Volt egy olyan korszakom is (ígérem, több ebben a cikkben nem lesz), amikor díszletfestő inasként kerestem némi zsebpénz-kiegészítést édesapám műhelyében. Az első igazi lecke az ecsetmosás és a bödönzárás volt. Olykor megspékelve olyan úri dolgokkal, mint a bödönmosás meg a teddy henger kinyomkodása. Minden ecsethez, keféhez, pikszishez, szivacshoz és nedvszívó rongyhoz a legnagyobb tisztelettel kellett közeledni. Az epidiaszkóp, az előrajzoló bambuszbot és a kontúrozó kisecset pedig már csak a következő beavatási fokozatban, a segédi státusban volt elérhető.
Kamaszkoromban egyszer a képzősök tihanyi művésztelepén jártam vendégségben. Iszonyú volt látnom a méregdrága olajfestékekbe száradt ecseteket, a kapkodva fölszögelt vásznakat: az anyagok és szerszámok iránti teljes közönyt és tiszteletlenséget. Bárkinek szíve joga kuplerájban élni. De íróasztal, munkapad, lószerszám, fegyver legyen rendben! Máskülönben a tudatunk sincs rendben, vagyis az életünk sem.
Amikor az embereknek még mesterségük volt és nem munkakörük, amikor még javakat állítottunk elő és nem gazdasági mutatókat, akkor éppen a javaknak a legföldhözragadtabb kézzelfoghatóságában tündökölt föl a láthatatlan világ kétségbevonhatatlan szakralitása.
A teremtés legmagasabb titkaira mutat föl a legkisebb teremtett is. Amikor növényekkel vagy állatokkal foglalkozunk, az évmilliók óta történő teremtés lényeivel dolgozunk. Munkánk során beágyazzuk őket a kultúrtörténetbe és a történelembe.
Összefonódunk velük. Minden ehhez kötődő, évköri vagy alkalmi ünnepünk tartalma röviden: hálát adunk teremtőnknek a teremtés csodáiért, legyen az elejtett vad, levágott jószág, érett gyümölcs vagy éppen az új búzából sütött új kenyér.
A kenyér eleven anyag. Közvetlenül teremtett élőből készítjük, s tesszük testünk részévé. Az új és örök szövetség óta pedig a kenyeret Krisztus testeként vesszük magunkhoz.
A vetés és az aratás több a gazdasági praktikánál: a hagyományos paraszti társadalom egyesztendei jóléte múlt azon, hogy kinő-e a búza. Hálát érezhetünk ilyenkor a termésért, hiszen Isten áldását tudhatjuk egész évi munkánkon.
Az ünnep alkalom arra is, hogy a teremtett világban végzett munkánk legitimizálásáért teremtőnk elé járulhassunk.
Mindenkinek megvan a privát istenképe – maga a teremtő óvjon attól, hogy a magamét bárkié elé helyezzem. És bár maradinak tűnhetek – pedig privát istenképem azért valamivel túlmutat a büntető-jutalmazó, vén kaporszakállú torzképén –, be kell vallanom, elég hülyén érezném magam, ha valaha is azzal kellene teremtőm elé járulnom: áldd meg, uram, egész éves gazdasági együtthatóimat!
Egy hiteles írással vagy a magam sütötte kenyérrel a kezemben büszkébben állanék. Még úgy is, ha alkalmasint mindkettőnek kicsit nyers a közepe.
