Amit talán a lemez első meghallgatása közben érez a képzeletbeli, minden stílusra nyitott zenehallgató: lám, itt egy remekül hangszerelt, a világ minden táján versenyképesre masterelt, szimfonikus rockba hajló folk-rock lemez, ami közben musical, rockopera vagy filmzene akar lenni. És talán ezt érzi sokadik hallgatásra is, különösen a Kormorán egyik védjegyének számító, nagy ívű, himnikus lírák hallatán.
Tegyünk egy rövid kitérőt: a fent említett program, művészi koncepció itt egy összmagyar, határainkon átívelő kulturális ethosz közösségi működtetése.
A koncertre és színházba járók, a Kormorán munkásságával bárhogyan találkozók egyfelől emlékezzenek történelmi, kultúrtörténeti múltunkra, másfelől érezzék a jelenben az összetartozást, közös örömként éljék meg fizikai, mentális vagy spirituális (vagy mindegyik egyszerre) jelenlétüket a nemzettestben.
Ez lényegében hazafias szolgálat, nem piaci alapú, zeneipari haszonszerző tevékenység (arról nem is külön cikket kellene írni, hanem többhetes tudományos konferenciát tartani, hogy a két, nehezen körülírható fogalomkör hol válik el egymástól vagy hol ér össze). Hogy ez a hazafias szolgálat szükséges, nem kérdés.
A hevület, a virtus, az egész szándék kultúrtörténeti előzménye legközelebb körülbelül a reformkor táján leledzik. Középiskolás fokon is tanítják Kölcsey és Vörösmarty kapcsán a nemzethalál fogalmát. Hasonlóan állunk ma is, mint a fogalom születésének idején: akkor újra kellett teremteni a magyarságot, nyelvi és sok más szinten is.
Ma a föltárás, osztályozás, számvetés ideje van, miközben élni kell azzal, abban és azáltal, amit föltártunk. Mert csak így lehet megint teremtés a dologból. Ezért fedezzük föl boldogan a lemez utolsó előtti dalában, a Digitális lélekben Weiner Leó sokszor idézett Rókatánc tételét az I. Divertimentóból, majd még boldogabban, hogy ez a Még azt mondják, nem illik… kezdetű népdal, de mégsem, inkább A csikósok, a gulyások…
Eddig a kitérő, jöjjenek a konkrétumok: teljesen jogos, ha a Kormorán nem akarja már sem hangszerelési, sem előadói, sem semmilyen szinten szétválasztani a színpadi zenét és a rockot.
Ezek ők, ezek is ők. Vadkerti Imre és különösen Fehér Nóra hangképzésén, artikulációján is érződik a rengeteg színházi munka. A lemezen nem rockfrontembereket hallunk, hanem musical-színészeket. Nincs ezzel baj – miért ne csinálhattak volna egy ilyen lemezt? Különösen, hogy tudjuk: a két szólista bármikor hozza a perfekt rocksztárt egy fesztiválestén.
A folk-rock képlékeny fogalom, az egyik szélén ott a Jethro Tull a maga bluesalapú, tág horizontú kísérletezésével, a másikon talán a jóval kötöttebb formákból építkező (folk-metál stílusatyának kikiáltott) Skyclad. De mindkettő alapvetően rockzenekar. A Kormorán pedig immár egy olyan zenekar, amely egy folyamatosan zajló rockopera vagy musical betétdalait írja és adja elő.
Az Új időszámítás szinte rigorózusan váltakozó (üdítő kivétel: Az ügyelő című tétel, amelyen mindenki el fog egy kicsit mosolyodni, aki volt már színházi ügyelő, vagy aki egyáltalán tudja, hogy mi fán terem az) himnikus lírái és kemény, bólogatós, monumentális galoppozásai közé tökéletesen el lehet képzelni a monológokat és dialógokat egy sokadik válságát és sokadik újjászületését élő nemzet tragikus és dicső sorsáról.
Ezzel sincs baj. Egyetlen hiányérzetem van csupán – amit csak részben enyhít az említett, Az ügyelő című dal, illetve a zárótétel, a Kurszán népe többnyelvű, hazaszeretetről ékesen valló kórusa –, a bátor, játékos kísérletezés, a vagányság, a karcosság, amitől rockzene a rockzene.
Valahol persze ez a lemez is kísérlet. Jelentem, a kísérlet sikerült: szép és jó a Kormorán-rockmusical. Az már merőben magántermészetű probléma, hogy szívesen hallanék új anyagként egyszer egy fésületlenebb, szabálytalanabb, zabolátlanabb Kormorán-lemezt.
De addig is nyugodtan játszhatják a rádiók rotációban mondjuk az Új időszámítás címadó dalát. Csak a miheztartás végett.