Valljuk be, történelmi regényt írni nem olcsó mulatság. Aki mégis erre adja a fejét, általában nem tud épkézláb művet alkotni, mert belebonyolódik az ócska, ponyvaízű intrikák-ármánykodások, vásári furcsaságok és sóhajgőzös múltbéli erotika kiteregetésébe.
Remek történelmi sorozatot forgathatnának a regényből
Nem így Nemessuri Zoltán, aki a Kései virradat 1570–1579 című regényében a legékesebb móriczi hagyományokhoz tér vissza – bizony, az Erdély-sorozathoz! Gazdag szó- és gondolatkincstárral felmálházott mondatai pedig az első kézből olvasott források frissességével mutatják be az Erdélyi Fejedelemség megalakulásának viharos évtizedét. Mert a Kései virradat nem egy üresen csacsogó, cselekményesnek látszó könyvízű csemege, és nem a mostanában dívó történelmi sorozatok és irományok álhitelességére hajaz – hanem egy vérrel, verítékkel és lélekkel teli korkép bontakozik ki az olvasó szeme előtt, mi több, egy izgalmas művelődéstörténeti utazásba és kalandba avat be a szerző. És végül nem tudjuk eldönteni, hogy okulva szórakoztunk, vagy szórakozva okultunk – amúgy vigyázat: a mű Báthory-propaganda, amire valószínűleg a fejedelem is rábólintana.
És kérem az olvasót, ne ijedjen meg a nagyszabású Végvidék című regénytrilógia eme második kötetétől, amely 865 oldalán át taglalja a hitviták lelki tusáit, töprengő humanisták unatkozó szóvirágtépkedését, az európai nagy- és kispolitikai fondorlatok kulisszatitkait és a való erdélyi világ életszagú gondjait – mert egy idő után azt veszi észre, hogy annyira belebámult a könyvbe, hogy maga is ott üldögél a birodalmi tanácskozáson, ahol rólunk is döntenek, és nem is mindig nélkülünk. Ráadásul nemcsak a főhős szemszögéből látjuk mindezt, hanem egy tábori varga, egy szász fémműves, egy nyakas katona vagy egy hétszilvafás nemes nézőpontjából is. Kérem, ne ijedjen meg, mert a regényben hús-vér emberek viaskodnak a sorsfordító évtized próbatételei közepette, ahol mindenki – székelyek, szászok, magyarok – szárazon tartja a puskaport, hisz felszikrázik az a milliónyi érdek, amely hol jobbra, a Habsburg-pártiság felé húzogatja az erdélyi mén kantárját, hol balra, a török irányába, és mindezt még tetézi a sok-sok kis önérdek és álca, ami az akkori magyar világ arcát borította.
Ha történelmi témáról van szó, akkor számomra a valóság felülírja a képzeletet, mert egy jó históriaregényben a kényes tények cselekménnyé írása bizony tollpróbáló feladat, és nem akárki képes erre a herkulesi munkára. Ehhez nemcsak tengernyi szakkönyvet és tanulmányt kell elolvasni – és halkan megjegyzem, hogy a legtöbb deák itt abba is hagyja a ténykedését, kutakodását –, hanem bizony ha kora újkori a téma, akkor mindazt a levelezést, forrást és korabeli irodalmat is, amiből átvérzik a kor lelkülete és hangulata.
Mert anélkül nem lehet jó regényt írni, és mégis ördöge kell legyen annak az írónak aki úgy tudja megszólaltatni Gyulaffy László ezereskapitányt, hogy minden szava úgy csengjen, mintha az a valóságban is elhangozhatott volna – noha tudjuk, hogy nem hangzott el. És ez Nemessuri Zoltánnak nagyrészt sikerül is, noha egy-két helyen az archaizált nyelvből kilóg a lóláb. De be kell vallanom, hogy a regény olvasása közben mindvégig egy gondolat járt a fejemben: mégpedig az, hogy ebből egy valóban remek történelmi sorozatot lehetne forgatni. Mert a ma dívó történelmi témájú művek egyik szarvashibája éppen az, hogy csak annyira láttatják a történelmi hitelességet, mint amennyire minden hollywoodi film igaz történeten alapul. Nemessuri regényének nemcsak a képkerete hiteles, hanem a kép is, amit a korról fest, mert egy dologhoz nagyon ért: túszul ejteni a kor lelkületét és feltárni mélységeit. Mi több, a regényt akár oktatási segédanyagként is lehetne használni, mégpedig történelemórán is, hogy a nebulók megtudják, miként fegyverkezett fel egy hadsereg, hogyan rendeltek több ezer szablyát és vértet a korabeli iparosoktól, milyen világhírű transzszilván ötvösök voltak, hogyan telt-múlt az élet egy szilágysági várkastélyban és a többi.
A történet folyama úgy ömlik, mint a láva, néha erősen megered, néha lelassul, szinte megkövül, hogy újból erőre kapjon és feltörjön. Felcsigázottnak érezzük magunkat olvasása közben, és elcsigázottan, hogyha éppen letettük, mert egyszerre elolvasni nem lehet és nem is érdemes ezt a nagy falatot. Idő kell, hogy beleborzongjunk a kor könyörtelenségébe, és elgondolkodjunk a jól megírt Forgács püspök merengésein. A műnek pedig olykor igen erős mondatai vannak, például a püspökről azt gondolja Gyulaffy, hogy ,,a tőr nem kard, csak egy éles, alattomos eszköz. Ilyenek a ravasz papok, akár a legjobb szándékúak is.” Az urak, akik tartottak Báthory megerősödésétől, joggal gondolhatták, hogy „a somlyai nábob úgy a nyakukra nő, hogy pallossal se lehet lenyesni”.
Ármánykodni pedig külön-külön érkeztek az urak, „némi ráhagyással, hogy a tanácskozás ne tűnjön összeesküvésnek. A fáklyákkal kormolt nagyteremben úgy gubbasztottak az asztalnál, mint a vetésen összesereglő varjak.” Báthory katonáit a sisakokhoz és mellvértekhez szoktatta, mert ,,aki ilyen holmit még sose viselt, fölöttébb kényelmetlennek találja, végül úgy belenő, mint rák a páncéljába. Térden állva se lehet róla leimádkozni.” De az is beszédes, hogy miként vélekednek a közkatonák a vezérekről, amikor épp faggatják őket: ,,Erdélyben túl sok van. A választék olyan, mint a disznótor: gazdag, de fosunk tőle.”
„Most kel föl igazán a kelmed napja. Beérett, mint a jó bor. Kései virradat, elismerem, de magam se vagyok kiskölyök” – mondja Gyulaffynak a fejedelem, és úgy látszik, hogy nemcsak az ezereskapitány, hanem a magyar történelmi regény kései virradata is a talmi irodalom elleni orvosság.
Wodianer-Nemessuri Zoltán: Kései virradat 1570–1579, Nemzeti Kultúráért Alapítvány, Hitel Könyvműhely, 2015.
