– Ez a kenyér szimfóniája – mondja csillogó szemekkel, kezében irdatlan péklapáttal szorgoskodva Füzes Kata. Ropognak, szuszognak, gőzölögnek, illatoznak a frissen sült cipók. Történik mindez az Orfűi Malommúzeumban. Jóval több, mint múzeum: ez a nagybetűs valóság.
A sváb Nicsinger család által üzemeltetett vízimalmot 1950-ben államosították, a működési engedélyt bevonták (az elvtársak nagy ügybuzgalmukban még a vizesárkot is képesek voltak betemetni). Ám 1970-re már Baranya megye népi építészeti skanzenjének létrehozásáról szóltak a tervek, amik megrekedtek egy szárazmalom idehozatalával – ez sem kis dolog persze, különösen az olajütő kéttonnás présgerendái nem kicsik, no meg a közel kétszáz éves, körhinta méretű kerék sem. Ezen teljes munkaidőben körhintázott a hajtógyerek, a lovak ugyanis nem mehettek túl gyorsan, mert fölforrósodott a malomkő (a malmokban kezdetektől sokkal komolyabban vették a tűz- és munkavédelmet, mint mondjuk a színházakban) meg összecsirizesedett az őrlemény.
1993 óta a Füzes család gondozza a malmokat, hozzáértő szeretettel. Valódi molnárcsaládról beszélünk: Füzes Péter gépész – a rendszerváltás előtt a Baranya megyei gabonaforgalmi vállalat karbantartó műhelyét vezette – a nagyapa, Füzes Antal molnár, a dédapa, Fuchs Antal pedig malomács volt. Hosszú évek munkájával – a vizesárok helyreállítása, a vízikerék és a tengely kicserélése lehetett a leglátványosabb fázis – a malom nem csak újjászületett; a Vízfő-forrás patakjára települt, XIX. századi műtárgy az ország egyetlen, működési engedéllyel bíró patakmalma.
Füzes Péter 2011-ben meghalt, azóta a malom nem őröl. És bár a gyönyörű kis mikrovilágért felelős testvérpárnak, Füzes Katának és Füzes Petrának így is akad elég dolga, elszántságukból biztosak lehetünk benne, hogy hamarosan újra forog a kerék:
– Mi nem tanulhattuk meg, apám azt mondta: az őrlés nem lányoknak való. Bár nagyapám szerint dédanyám jobban őrölt bármelyik molnárnál. Most keresünk egy molnárt, aki ugyanazzal a szenvedéllyel és hozzáértéssel bír, mint apa – mondja Füzes Kata.
Mivel közben megsült a kenyér (a dagasztástól számítva négyórás munkafolyamat végén vagyunk, szakszóként megjegyzendő a vizes pemet, miszerint kemenceseprő, mellyel a zsarátnokot az izzó tégláról lemossák, mielőtt a kenyeret kemencébe vetik), vendéglátónk tovább kalauzolhat minket a malom belsejébe. Itt aztán az ember megláthatja, mit is jelent valójában felönteni a garatra, vagy amikor elválik a konkoly és törtszem – avagy ocsú – a búzától – ezúttal nem becsületbeli alapon, hanem a konkolyozógép segítségével. De megismerjük a hámozógépet, a serleges felvonót, valamint a töretés, kiőrlés, daraőrlés, derceőrlés titkait is, kedvencem a fatehén: a termetes jószág különböző „tőgyeiből” jön ki a finomdara vagy a gorombadara.
A molnárlét mindig is bizalmi pozíció volt a társadalomban: a közösség tiszta munkát várt a molnártól, akire betevő kenyérnek valóját bízta. Ez a tisztaság nem csak látható dolgokra vonatkozott: a malomban ősidők óta tilos duhajkodni vagy káromkodni. Mindig is közösségi tér volt ez: a régi gazdák órákat ücsörögtek és beszélgettek, míg várták a lisztet. Ezt a közösségi funkciót is sikerrel tartják meg Füzes Katáék.
A papírmalom Füzes Petra birodalma: ő is olyan lelkesedéssel mesél a kalapácsos zúzóművet meghajtó vízikerékről, a hollandi foszlatógépről vagy a meszes-lúgos főzetben áztatott, majd szétkalapált kenderrostról, hogy ősi, titkos tudás beavatottjainak érezzük magunkat – pedig „csak” arról van szó, hogy készül életünk egyik nélkülözhetetlen kelléke, a papír. A papírmalomban nem csak papírt lehet készíteni, Füzes Petráék az ország több művészeti intézményével együttműködve táborokat, tanfolyamokat rendeznének itt, ahol kőnyomást, szitázást lehet tanulni, avagy már tanult módon alkalmazni, például a litóprések Rolls-Royce-ának számító Krause litópréssel.
Talán következő találkozásunkkor már Ottfried Preussler szavaival üdvözölhetjük egymást: a malom újra őröl!