Kortárs színháztörténetet írni nehéz, ha nem lehetetlen dolog, nem véletlen, hogy a színháztörténészek jobban szeretnek a halhatatlanokkal foglalkozni – azok nem kommentálnak és nem cáfolnak semmit, no meg az eltelt idő is lehetségessé teszi az átfogó rálátást egy kultúrkorszak szeletkéjére. Aki itt és most, a maga jelenében, a maga tapasztalataival vállalkozhat ilyesmire, az nem is színháztörténész, hanem színész, író vagy rendező, így minden ilyen munkának óhatatlanul memoárjellege van. A memoár pedig vagy attól jó, hogy elképesztő történeteket mesél valaki, vagy attól, hogy valamelyest összefüggéseiben is rálát egy adott korszakra és annak szereplőire.
Verebes István Tólig című kötete majdnem pontosan az, amit az alcím ígér, vagyis: „Tapasztalásaim történetei, történeteim tapasztalásai” (színházban, rádióban, újságnál, televízióban, forgatásokon, hakniban, 2009–2016), ami bármilyen nyögvenyelősen hangzik, valóságosan foglalja össze a lényeget. Be kell vallanom: sosem szerettem Verebes István munkásságát – sem rendezőként, sem színészként, konferansziéként, műsorvezetőként, íróként vagy dramaturgként.
Nem igazi ellenszenv ez, inkább afféle érdektelenség egy tehetséges és jó szakember életútja iránt, aki soha nem akarta megváltani a világot, soha nem törekedett semmi magasztos felé (ami számomra nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valakit művészileg értékeljek), egyszerűen csak jól dolgozott, és komoly szakmai múltja során látott is pár dolgot, amit érdemes elmondania.
Jelen sorok írója is kipróbált sokféle munkakört sokféle színházban vagy más előadóművészeti területen. A könyv élethelyzeteinek, illetve szereplőinek jó része ismerős lehet mindazoknak, akik ebben a zárt világban legalább a színészbüféig eljuthattak néhányszor, vagyis beleshettek valamilyen mélységig a kulisszák mögé. Verebes tényleg mindenhol megfordult a színháztól a médián át a szórakoztatóiparig, és meglehetősen higgadtan láttatja ezt a sokféle réteget. Sokműfajúsága és zilált pályája miatt lényegében mindenhol kívülálló egy kicsit – és ez jót is tesz a könyvnek.
Személy szerint gyönyörködtetnek és mélységes egyetértésemmel találkoznak az ilyen szakmai tapasztalatok: „Ha a mondatot nem hadarjuk, nem motyogjuk el, hanem néha szétterítjük, alig kell »játszani hozzá«, mert egy plasztikusan elhangzó fonéma önmagától is képes közölni, jellemezni. Küzdelmekkel vegyes törekvésem rádöbbenteni a játszó személyeket arra, hogy nem véletlenül egyedülállóak a rövid és hosszú magánhangzók közötti különbségek, ilyet egyetlen más nyelv sem tud, ez olyan kincs, ami magáért beszél. (…) Aki a magyar nyelv csodálatos kapacitását akarja tetten érni, hallgassa meg bakelitlemezen Arany János Toldiját Básti Lajos előadásában. Abból lehet tanulni!”
És végezetül idézzünk valamit az összefüggések közül is Major Tamással kapcsolatban – és értsünk vagy ne értsünk egyet Verebessel, de vegyük fontolóra, amit ír: „Harminc év telt el halála óta, és eddig még senki nem mert nekifogni, hogy az elmúlt közel hetven év magyar színházművészetének történetében górcső alá vegye Major (…) ellentmondásos működését. (…) amikorra mi megismerkedtünk, ő már valóban egy rém jámbor öregúrnak tűnt. Ám (…) a háttérből haláláig igazgatta a szakma értékrendjét. (…) közéleti működése és kivált a példája rettenetes károkat okozott. Az ő virágkorának módszere vált modellé (…). Akiket ő riválisainak, hiú mód magával azonos jelentőségűnek ítélt, azokat politikailag ellehetetlenítette, önbecsülésükben megtörte, egzisztenciálisan kiszorította. (…) Néha még ma is az ő akarata, invenciója, az ő önkényének sugallatai iskolázzák le azokat az önérvényesítésben gyámoltalanokat, akik mást és máshogy hirdetnek céhünk közéletében.”
A XX. század második felének sajátos magyar színházi viszonyrendszerei iránt érdeklődők számára tanulságos olvasmány.
Verebes István: Tólig. Scolar Kiadó, Budapest, 2018.