A rajongók úgyis ott lesznek, bármilyen nehéz is a Kistehén zenekar rajongójának lenni, hiszen a másfél évtizednyi életmű tökéletesen nélkülöz minden olyasmit, amit tudatos brand- vagy imázs-építésnek lehetne nevezni. Egy ország énekelte a Szájbergyereket, erre ők csináltak valami teljesen mást. Aztán egy ország énekelte az Elviszi a szélt, és ők megint mást csináltak. Nem fordítottak hátat az addigiaknak, csak mást csináltak. A zeneipar gazdasági törvényei szerint egy ilyen zenekar nem is lehetne sikeres. Pedig az.
– Ez nem popkulturális termék, hanem egy szuverén alkotói út – mondja Kollár-Klemencz László, a zenekar frontembere, dalszerzője, szövegírója, aki emellett a filmes szakmában is otthonosan mozog, novelláskötete van, meg tanyája lóval, kecskével, tyúkkal, de a rókákkal is igyekszik jószomszédi viszonyt kialakítani, és segít az egérnek kimászni a veremből. És csodával határos módon minden egykori zenésztársával jóban van, aki a Kistehénben megfordult. Így a jubileumi koncerten is ott lesz mindenki, de tényleg mindenki, összesen húsz muzsikus – kevesen tudják például, hogy a Szájbergyerek idején két egykori Hiperkarma-tag is játszott az együttesben.
Lesz közös jammelés is, és mindegyik dalt az játssza majd, aki a születésénél is ott volt
– Lesz közös jammelés is, és mindegyik dalt az játssza majd, aki a születésénél is ott volt. Az eredeti zenészekkel mutathatjuk be a Kistehén történetének minden állomását. Sok minden történt a Szájbergyerektől az Elviszlek magammalig, de soha nem vesztem össze senkivel, a szájbergyerekes időkben félreértések miatt váltunk szét az akkori társaim-mal. Most is nagyszerű zenésztársaim vannak (a zenekar többi tagja Bujdosó János, Vajdovich Árpád, Jancsovics Máté és Weil András), nemrég Erdélyben koncerteztünk, és úgy szálltunk ki a végén a buszból, hogy akár még maradhatnánk is egy kicsit…
A Kistehén azt a keserédes, egyszerre melankóliába és megbocsátó derűbe hajló, jellegzetes, kelet-közép-európai hangulatot éli dalaival, ami leginkább Cseh Tamás nevével fémjelezhető (sok közös vonást találunk amúgy Cseh Tamás és Kollár-Klemencz László életében és munkásságában, mindkettejüknek megvan például a maga „indiánosdija”). Végtelenül sokféleképpen, rocknak, cigányzenének, de a legközönségesebb szintipopnak is hangszerelhető létállapot ez, melyben úgy simulnak össze különböző kultúrák, hogy észre sem veszik, aztán csodálkozva nézik egymást: te is itt vagy?
A Kistehén története is azért különleges, mert a stiláris határállapotok és ütközőpontok, amiken szemrebbenés nélkül muzsikálják át magukat, nemigen szoktak egyetlen zenekaron belül megtörténni. Ahogyan az sem mindennapos dolog, hogy egy olyan ember ír és énekel, vagy motyog, vagy kántál valami különös, félrekacsintós kedéllyel tízezrek szívéhez szóló dalokat, aki minden hajnalban fölkel megetetni a jószágot, és disznót vág a tanyáján.
