Mostanában nem fontos, hogy együtt hozzunk létre valamit, helyette az önzés tombol, a letaposok mindenkit a céljaimért hozzáállás. Emiatt olyan boldogtalan mindenki, hiszen egyedül nem lehet kiteljesedni – vélekedik Papadimitriu Athina. A színésznővel a napokban átvett Ivánka Csaba-díj kapcsán beszélgettünk, egyebek mellett a közösség erejéről, a természethez való visszatérésről és a belső tűzről, amivel meg kellett tanulnia bánni a színpadon.
A pályatársak által odaítélt díj a legértőbb, legkritikusabb „grémium” elismerése, ezek közé tartozik az Ivánka Csaba-díj is, amivel az ezredforduló óta tüntetik ki a színészeket minden évben. Ez az elismerés elsősorban olyan társulatban lel gazdára, amely a fiatalon elhunyt névadó művész életében fontos szerepet töltött be. Hirtling István, Bubik István, Kováts Adél és mások után idén Papadimitriu Athina emeli a díj rangját. A színésznő találkozásunkkor először az Ivánka-jelenségről beszélt. Mint mondta, azzal viccelődtek, hogy a lassúság mértékegysége egy Ivánka, mert civilben túlontúl megfontolt, nyugodt ember volt, azonban ha felment a színpadra, nem lehetett nem figyelni rá. Rejtély, honnan szedte elő ezeket az energiákat.
Erős kisugárzása és feledhetetlen tekintete megmaradt mindenkiben, különleges élmény volt vele játszani. Amikor az István, a királyban – Kerényi Imre rendezésében – Papadimitriu Athina és két színész társa táltos papnőt alakított, kísérniük kellett őt, szarvasagancsokat cipelve. Bár ez nem nevezhető nagy színészi feladatnak, mégis elég fontosnak érezték magukat, mert ő a lényével erős energiákat szabadított fel bennük: minden idegszálukat megfeszítve koncentráltak, hogy helyt tudjanak állni abban, amit Ivánka Csaba képvisel. Egy másik alkalommal, amikor a színésznő Aldonza szerepét játszotta, Ivánka Csaba pedig Don Quijotét formálta, a karját tárta felé és teljes odaadással akarta megértetni vele, hogy úrhölgy. De – mint Papadimitriu Athina meséli – volt egy másik oldala is, amikor a Neurock zenekar (Topó Neurock Társulat) élén tombolt és abban a szerepben megint másik erő tört fel belőle.
Szép lassan közösség épült Ivánka Csaba személye köré, Papadimitriu Athina szerint ma egyre kevésbé tapasztalható efféle összetartozás a szakmában. Mint mondta, most nem az számít, hogy együtt hozzanak létre valamit, hanem az önzés tombol mindenütt, a „letaposok mindenkit a céljaimért” attitűd. Ettől olyan boldogtalan mindenki, mert egyedül nem lehet jól érezni magunkat a világban. Megvallotta, ő is erőlködik, próbálja összekovácsolni a kollégáit. Egy többhetes külföldi turnén az egész csapat megállapította, ha nincs ott, akkor széthullott volna a gárda.
Mint mondta, fiatalabb korában még nem tudta kezelni technikásan a benne lévő szenvedélyt, mára azonban jól él vele. Fiatalon úgy élte meg, hogy körülötte mindenki másmilyen volt, egzotikusnak számított a színpadon. Ma már látja, hogy a humort sem volt képes jól kezelni. Mostanra nagyon szereti, hogy kihasználhatja az önmagában lévő tüzet, mert általa hat az emberekre. Sokáig önálló estet sem akart, hiszen bizonytalan volt, hogy érdekes lehet-e egy órán keresztül. Így érzett a versmondással is: úgy gondolta, ha Latinovits Zoltán vagy Jordán Tamás szintjét nem üti meg, akkor nincs értelme verset előadni. Idővel vette a bátorságot és azt látta, hogy embereknek folyik a könnyük, összekapaszkodnak, egymás vállára dőlnek. Egyszer csak elhitte, hogy így egy maga is hat az érzelmekre.
Sok évvel ezelőtt elköltözött a fővárosból, a Dunakanyarban él a természet közelségében, bevallása szerint az életmódváltással inkább felerősödött a szakmába vetett hite. Úgy gondolja, az egyéni estjein meg kell mutatnia, hogy valódi közegünk nem a betondzsungel. Most már minden egyes önálló fellépésén szóba hozza, hogy ne a plázában töltsünk a szabad időnket, helyette menjünk el a vidéki emberhez, beszélgessünk el vele. A karácsony kapcsán gyerekkorából a meghittség, családiasság emlékét hordozza: a műjégen koriztak a testvérével, amíg az angyalka feldíszítette a fát, majd ők vacogva hazamentek a lucfenyőillatba. Mint fogalmazott, próbálják visszahozni ezt a hangulatot ma is, de a téboly, a vásárlás értelmetlenül beköltözött ebbe az időszakba, és közben szanaszét dolgozunk, nehéz a meghitt együttlét megteremtése. Papadimitriu Athina tizenöt éve próbál mindenkit rávenni arra, hogy fejezzük be az ajándékozgatást. – Minek? – teszi fel a kérdést. Régen a faluban szalmát tettek a szoba sarkába és a Jézuskának helyeztek el ajándékot. – A gyerekeknek persze kell valamit adnunk, de nem többet! Különben nem fogja tudni megbecsülni – hangsúlyozta a színésznő.
A színésznő nehezen viseli el, hogy az emberek nem képesek kimutatni az érzelmeiket
Egy időben kevesebbet szerepelt, akkor nomád táborok szervezésébe fogott, hogy megmutassa, miként lehet másképpen élni. A színésznő szerint kötelezővé kellene tenni, hogy a tanév vége felé egy hétre vigyék ki a gazdaságokba a gyerekeket. Ismerjék meg az állatokat, a gazdaságot, tudják meg, mi a felelősség, azt, hogy ha nem adnak az állatnak inni, akkor megdöglik. Mindig azt mondja a táborban: ez a kicsi víz, ami itt a kútban van, nagyon fontos. Ha rosszat tesznek vele, használhatatlan lesz és három kilométerre van a következő kút. Egy pesti gyereknek hiába mondjuk, hogy ez érték, de egy egyhetes nomád tábor alatt felfogja, mit jelent.
A színésznő jelenleg az Operettszínház tagja,ahol most mutattak be egy Lázár Ervin-mesedarabot, emellett a Spirit Színházban a Száz év magányban Ursula szerepében bőven van része a prózai színjátszásban is, a Zorba, a görög című előadásban pedig Moirát játszik. Az Éles Színben is „dolgozik”, a Jurányi Produkciós Közösségi és Inkubátorházban pedig Frida Kahlóról készült darabban próbál, amit az Átriumban mutatnak be márciusban.
Két lánya, Trokán Anna és Nóra színésznő lett, a legkisebb, Réka, pedig mostanában határozott a színészi hivatás mellett, noha Papadimitriu Athina nagyon féltette őket a pályától: először teljesen kiborult, amikor meghallotta a döntésüket, mert kiszolgáltatott szakma, de – teszi hozzá – hál’ Istennek nekik bevált.
Beugrik egy kép néhány évvel ezelőttről. A három nővérben Trokán Nóra Irinát alakította, a darab végén a karzaton, nem sokkal a hátuk mögül elementáris taps, és visítás hallatszott: Papadimitriu Athina örült ennyire. A színésznő megerősíti, hogy általában nagyon lelkes közönség. Egy alkalommal vissza is szólt egy idős bácsinak, aki forgolódott, láthatóan zavarta a színésznő hangja: tetszik tudni, én is színész vagyok, és ha én a színpadon állnék, nagyon örülnék, ha hatásom lenne, úgyhogy tessék nevetni hangosan és lelkesedni. Nagyon nehezen viseli, hogy az emberek nem képesek kimutatni az érzelmeiket. Nem mondja, hogy úgy kell visítani, mint ő, de az örömünket nem kell véka alá rejteni. Boncz Géza annak idején azt mondta, hogy Papadimitriu Athinának kötelezően ott kellene ülnie minden előadáson, mert a jelenlétével viszi a közönséget.
