– A harmadik kötetében kerül a legtávolabb a saját szubkultúrájától. Hogyan jött az ötlet, hogy a producerek, a sztárcsinálók és a média által felkapott civilek világába kalandozzon?
– Az ötlet onnan jött, hogy ezek az emberek belopták magukat a mindennapjainkba a tévén keresztül. Bevallom őszintén, hogy magam is valóságshow-néző vagyok, egy ilyen műsor körülbelül húsz percig le is tud kötni. A szórakoztató nagyipar mindig is izgalmas témája volt a filmeknek és az irodalomnak is, de mivel Magyarországon még – tudomásom szerint legalábbis – senki nem dolgozta fel a multikulti egyik csúcsteljesítményének számító televíziós programot, ezért jó lehetőségnek találtam, hogy ebbe a világba kalandozzak el a következő kötetemben. Ügyvédként fel tudtam venni a kapcsolatot olyan kollégákkal, akik bevittek a kulisszák mögé. Többórás riportokat készítettem producerekről a válogatás mikéntjéről, így aztán olyan titkokat is megtudhat az olvasó a könyvből, hogy milyen kérdésekre kell válaszolniuk a szereplőknek, vagy hogy miként találják meg a szereplőket a műsorkészítők. De magam is felépítettem két játékot, amiket beillesztettem a történetekbe.
– Az ilyenfajta műsorok szülte, általában tiszavirág-életű sztárok szimbólumai lehetnek az ön írásaiban rendre megrajzolt lélektelen, fogyasztásra épülő, globalizált társadalmunknak?
– Termékek ők, akárcsak a Porsche, vagy Madonna, vagy bármelyik, branddé alakult világsztár. Mai kultúránk eladható márkái, az ember megszűnik mögöttük létezni.
– Tibor figurájának, vagyis a halódó szocializmus punkzenész lázadójának karaktere mintha különösen kedvére lett volna…
– Tinédzser korom utolsó évei kötődnek ahhoz az időszakhoz, amelyben Tibor prototípusa a rendszerellenes művésznek, az avantgárdnak, amely először mer nyíltan bírálni. A punkok megjelenése, az Edda, Cseh Tamás mind ennek a puhuló diktatúrának a részei, amelyek meghatározzák az ifjúságomat. De nagyon szeretem a Kádár-rendszer utolsó harmadának titkosszolgálati tevékenységét és sok könyvet olvastam e tárgyban. Jó írói lehetőség volt arra most, hogy titkosszolgálati jelentést is írjak e kor lázadóiról a kötetben. Gyermekkoromban valóban megtörtént, hogy szakmunkásképzősök zavarták meg a Nemzeti Színházban Sinkovits Imre előadását, úgyhogy ezt az epizódot bele is szőttem Tibor történetébe.
– A budapesti sznob szórakozóhelyek alkotta Bermuda-háromszög mindegyik írásának színhelye.
– Egyre távolabb érzem magamtól ezeket a mulatóhelyeket, ahogy öregszem, de a csomópontok nem változtak. A bazilika környéke, a Liszt Ferenc tér vagy a Hajógyári-sziget ma is olyan találkozóhelyek, ahol a külsőségekre adó, a magamutogató emberek szeretnek megjelenni.
– A harcból nincs elbocsátás – szól a könyv címe egy ószövetségi idézet alapján. Mit jelent ez?
– Senki nem szeretne visszamenni biztonsági őrnek, vagy hasonló kispolgári foglalkozást űzni, ha egyszer már a média csalogató, csillogó világát megérezte. Legtöbben azonban kibillennek az álomvilágból, éppen ezért köt ki többségük pszichológusnál. Dramaturgiailag most összekötő szerepe lett a pszichológusnál folytatott konzultációnak.
– Nincs menekvés az értékválságra és a személyiségvesztésre épülő fogyasztói kultúrából sem, amely kötetei célpontja?
– Én úgy látom, hogy nincs menekvés. Ennek a kultúrának a salakanyagairól írtam most. Nyilván vannak magas minőségű produktumai is, olyan „szörnyetegek”, mint Madonna. Saját magunkat elpusztító kultúrában élünk, de ezt előttem már nagyon sokan elmondták.
A multik természetük szerint egyéniségtelen, véleményüket felvállalni képtelen embereket termelnek. Mindenfelé mosolyogni, de leginkább a potenciális ügyfélre, ez a mai világunk. Illyés Gyula is megfogalmazta, hogy nem lehetsz egyszerre jó az igenért és a nemért. Szerintem gyermek és hit nélkül nem fogja túlélni civilizációnk azt a válságot, amelybe belelavíroztunk. De még egy nagyon fontos dolog szükségeltetik: kíméletlen szembenézés a valósággal. Azt is látom, hogy a multikultúra nagyon hamar meg fogja szüntetni a bennünk még élő karácsonyi tradíciót: a templomok és a lakások falai közé szorul ez a szent ünnep, és egy időre a közelmúltban tapasztalt black friday veszi át a szerepét, vagyis amikor egy tévéért összeverekednek az emberek az üzletben. S ha minden így marad, várható, hogy valami muzulmán ünnep is lesz hamarosan Európában.
– Mit szól az Ákos kijelentése körül kelt vitához és az emancipált nő jogaihoz?
– Üdvözlöm a nők startvonal előtti egyenlőségét: úgy vélem, a jog előtt teljesen egyenlőek vagyunk. Én a startvonal utáni pozitív diszkriminációt tartom mélyen megalázónak és aljasnak a férfiakkal szemben is. Gondoljunk arra, hogy növényként ülnek igazgató tanácsokba hölgyek csak azért, hogy meglegyen a várt százalékban a női igazgatósági tag. Szerintem a szerencsének, a szorgalomnak és a tehetségnek kell eldöntenie, hogy ki milyen pozícióba kerül. Anyám minden nap reggel fél hatkor kelt és bement a gyárba vonattal dolgozni. De a nők kilencven százaléka lélekölő, unalmas munkát végez. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ezeknek a nőknek a döntő többsége, ha tehetné, azt mondaná, hogy otthon marad és szül még gyerekeket és egyben tartja a családot. Természetesen az a nő, aki meg akarja magát valósítani, tegye, sőt, ha valaki hajnali hattól három műszakban szeretne dolgozni, annak sem vagyok ellenzője. Szóval szerintem meg kell értenie annak a szűk agresszív csoportnak, amely nyomul a Facebookon női jogokért vagy akár a migránsok jogaiért, hogy elnagyolt nézeteket szól. Nem tartom korrektnek, amit tesznek, és ebben elég radikális nézeteket vallok.
– A könyvbemutatón elhangzott, hogy a harmadik kötetére alakult ki írói stílusa. Hogy látja ezt?
– Sokat számít, hogy az officiális légkörtől távol kerültem, így nem a személyes tapasztalataimra építettem a történeteket. A fantáziavilágomat most talán jobban elő kellett vennem, hogy elkalandozzak egy olyan területre, amiben nem mozogtam otthonosan. De nekem változatlanul az első könyvem, a Rablóhalak tetszik a legjobban.
– A készülő könyvét illetően Woody Allen világát emlegette. Miért fontos a látásmódja önnek?
– Nagyon jól látja az élet finom rezgéseit, hogy nem a nagyívű dolgok irányítják az embereket, hanem a boldogságra való törekvés, a szexualitás. Az extremitás és a biztonság kettősségét is nagyon jól érzi szerintem.
– Ügyvédként dolgozik, negyvenévesen lett író. Zavarja, hogy kissé kívülálló az írótársadalomban?
– Bret Easton Ellis Az informátorok című könyvének olvasásakor született meg bennem a vágy, hogy a saját történeteimet megírjam. Elfogadtam, hogy nem vagyok az írótársadalom része, nem is adom fel a hivatásomat, az ügyvédkedést. Nem jártam a bölcsészkarra, mint az írók zöme, és nem is írok alá mindenféle petíciót fasizálódó Magyarországról.
– Ezzel azt mondja, ahhoz, hogy körön belül legyen valaki, ilyeneket kell aláírni?
– Négy-öt évig még hangos szerintem az a kör, amely így gondolkozik írói berkekben is. A Kádár-korszak kedvezményezettjei meghatározói a kulturális életünknek. Kicsit ahhoz hasonlítanám ezt, mint amikor meghal valaki, de a haja még egy ideig nő.