Takarásban címmel a hetvenöt éves Tenk László utóbbi tíz évben készült festményeit csodálhatják meg azok, akik ellátogatnak az óbudai Esernyős Galériába. A Munkácsy-díjas festőművész Óbuda díszpolgára, és érezhetően otthon van itt. A megnyitóra olyan sokan jöttek el, hogy majdnem egy órát kellett várakozni, hogy a közönség egy része elszállingózzon, és végre a képeket is láthassuk.
Addig viszont lehetett örülni annak, hogy ilyen is megtörténhet: a festő mint valami rocksztár előtt felsorakoznak a rajongók, akik jól tudják, hogy a dedikált katalógus mellé kézszorítás és vállon veregetés is dukál, és amíg elkészül egy-egy közös fotó, jobbnál jobb anekdoták kerülnek elő.
A képekről szólni nehéz: ha a témájukat sorolnám, naplementéstől és a nyurga vagy épp göcsörtös fákkal belakott folyóparti tájastól, úgy hatna, mintha egy anakronizmusba süppedt, zsémbes öregúr festékszagú önmegvalósítását méltatnám, és ha gyorsan hozzátenném, hogy jaj, ez teljesen más, mint amit mások szoktak festeni, hiszen külön út és különbéke adatott ennek az embernek, azonnal felderengene egy szintén hamis kép valamely bölcs kort megért titánról, aki egy kisebb örökkévalóság óta dacol mindennel.
Tenk László képeinek viszont az az igazi erejük, hogy nincs bennük céltalan hadakozás, hanem egy határozott szemszögből a szépséget láttatják. A művész nemcsak a szőlőszedő borongós tekintetében, a víztükrön rebegő árnyékok árnyalataiban vagy a valós és elképzelt városok éjszakai fényeiben, hanem az Ág-bogas kép és az Esti kérdés gondterhelt alakjaiban és a kitárt karú sehova sem tartozók lebegő ábrázolásaiban ugyanúgy a szépséget makacsul újrateremtő világot mutatja meg.
Most legjobban mégis a Pietá rendített meg, a fia holttestét mindjárt elejtő Mária – mint a dédnagymamám, a mindent kibíró asszony, akinek a kilencvenévnyi életét az elmúlt század történelmének viszontagságai osztották súlyos korszakokra.