– Örök vita, hogy pontosan hányan pusztultak el Magyarországon az 1241–42-es tatárjárás során. Hol tart most a kutatás?
– Kevés biztos adat van. Manapság nem szokás a veszteségeket tíz-húsz százaléknál többre becsülni az ország lakosságához képest, ám ennek az aránya az ötven százalékot is elérheti egyes vidékeken. Az ország területét nem egyformán sújtotta a mongol invázió, és úgy tűnik, hogy azok a területek szenvedték el legnagyobb pusztítást, amelyek az ország közepén voltak és amelyeket tartósan megszálltak: a Duna–Tisza-köze és a Tiszántúl. Voltak ásatások Bugacon, Ópusztaszeren, ahol előkerültek nagyméretű monostormaradványok, amelyek arról tanúskodnak, hogy ez a terület – amely napjainkig más településszerkezettel bír mint az ország peremterületei – ekkor alakult át, az egyházi intézményrendszer nagy része pedig ekkor rombolódott le. Autópálya miatti ásatásokkor sokszor kiderül, hogy itt nagy mészárlások voltak – de ez nem mindenütt volt így. Az útvonalak mentén, ahol behatoltak a Kárpát-medencébe, jobban szenvedtek, de a Dunántúlon már kevésbé. Erdélyben pedig az ilyen típusú régészeti feltárások mai napig sincsenek elvégezve.
– Dávid és Góliát harca volt a Magyar Királyság és a Mongol Birodalom összecsapása?
– A második világháború esetében sem várta el senki a magyar királyi honvédségtől, hogy legyőzze a szovjet Vörös Hadsereget – pedig az arányok nagyon hasonlóak voltak terület, népesség, és a hadsereg létszámának tekintetében 1241-ben is. Azt nem gondolom, hogy ne lehetett volna esetleg megnyerni a muhi csatát, de a mongol hadjáratnak ezzel korántsem lett volna vége, hiszen több hadseregük is a környéken mozgott: egy páratlan hadművelettel pedig az egész Kárpát-medencét bekerítették és nagyjából egy időben lépték át a Kárpátokat. Ilyen volumenű hadművelet elképzelhetetlen volt a korabeli Európában, amelynek hadművészete a mongol nyomába sem ért. Európa ehhez hasonlót csak a XX. században tudott produkálni a távolságok, a gyorsaság és a hadseregek tekintetében. Egy brit tiszt azt írta az 30-as években, hogy az új páncélos hadviselés a mongol elvek szerint fog zajlani. Heinz Guderian német tábornok elődje ebben az értelemben Szubutáj Bagatur volt.
– A támadás mennyire érte felkészületlenül az országot?
– Az ország készült az idegen támadásra, de ennek mértékével nem lehettek tisztában, mert ehhez hasonlót soha nem tapasztalhattak. Sokszor szoktak azzal érvelni, hogy a magyarok elfelejtették a honfoglaláskori hadművészetüket, ezért lényegében a saját fegyverükkel győzték le őket, de ez tévedés, hiszen az 1230-as években is hasonlóan harcoltak Ausztriában, tehát szó sincs arról, hogy ez a tudás elfelejtődött volna. Ráadásul mire a mongolok ide értek, lényegében minden – hátrafelé nyilazó – nomád népet is legyőztek a steppén. A X. századi magyar nagyfejedelemség katonai potenciálja a globális, világhódító háborúkat vívó mongol birodaloménak pedig csak a töredéke volt. Hiába van egyfajta taktikai tudás, vagy akár a fegyverzet hasonlósága is, ha a mongolok mögött már volt harmincévnyi folyamatos harci tapasztalat és az ázsiai civilizációk szakemberei is, például a legyőzött kínai, muszlim mérnökök ostromgépépítő tudománya. Kínában már a XIII. század elején használtak harci gázt, a mongolok az 1241. április 9-én vívott legnicai csatában valami hasonlót vethettek be a lengyelek ellen is. A leírások homályosak, de a hatásából gáztámadásra lehet következtetni. Muhinál pedig még kőhajító ostromgépeket is bevetettek tábori tüzérségként, s ezzel űzték el a Sajó-hidat védő magyarokat.
– Muhinál milyen típusú hadseregek álltak szemben egymással?
– A lovasság volt mindkettő gerince, ilyen szempontból hasonlítottak egymásra, ahogy abban is, hogy mindkettőben egyaránt voltak nehéz- és könnyűlovasok, ez utóbbiak lovas íjászok. A magyar hadszervezet jószerével csak lovasokkal számolt, még a XV. században, Mátyás korában is. A katonaállításról szóló törvények is arról tanúskodnak, hogy ez egy lovas szemléletű ország volt. A nehézlovasságnak viszont más szerepe és felszerelése volt itt és ott. A mongol tisztek, a vezérek testőrsége – az úgynevezett elitalakulatok – páncélozottabbak voltak, mint a korabeli nyugat-európai lovasság. Keleti típusú fém- és keménybőr-lemezkés vértezetük volt, hasonló mint a szamurájok páncélzata. Ilyen módon még lóvérteket is készítettek, ami szinte sebezhetetlenné tette a viselőjüket, ellenben nehezebben mozogtak, mint nyugat-európai társaik, hiszen azok sodronyinge némileg könnyebb volt.
– Hatását tekintve ez volt a nulladik Mohács?
– A tatárjárás nem okozott akkora szerkezeti károkat, mint később a török hódítás, amely a régi formájában megszüntette a Magyar Királyságot. A mongolok bő egy év után kivonultak az országból, és ilyen méretű támadás már nem indult. Ez egy zárójeles epizód volt, ami után IV. Béla radikálisan átalakította az ország védelmét és birtokstruktúráját. Ám a tatárjárás miatt virágzó kisebbségek tűntek el Magyarországról, mint például a muszlim közösségek, helyettük viszont német telepesek érkeztek, vagy kunok és Erdélyben ekkor szilárdult meg a közelmúltig jellemző etnikai földrajzi struktúra. A vereségek a középkori Magyar Királyság stratégiai súlyát nem ingatta meg, néhány éven belül már agresszív, erős hatalomként lépett fel újra, mintha mi sem történt volna.
– A mongol emlékezetben maradt-e valami a magyarországi hadjáratról?
– Szét kell választani a tudományos- és a népi emlékezetet. A kora újkorra a mongoloknál Dzsingisz kánon kívül más emléke nem nagyon őrződött meg. Akik részt vettek a nyugati hadjáratban, azoknak jelentős része Kelet-Európában maradt, nem vitték haza az élményeiket, feloldódtak a kelet-európai tatárnak nevezett népekben – de mivel még hatszáz évig rendszeresen hadakoztak itt, e népek emlékezete összefolyik az időben. Viszont a mongolok szolgálatában álló Dzsuvajni krónikájából is kitűnik, hogy számukra is emlékezetes és kemény harc volt. Egy kínai forrás is előkerült, amelybe belefoglalták a kelet-európai hadjárat valódi fővezére, Szubutáj Bagatur életrajzát, és eszerint is nehéz volt győzni Muhinál.
Fotós: Bach Máté
– IV. Béláról a történelmi hagyományban kialakult egy vélemény miszerint rossz, ügyetlen hadvezér volt.
– Inkább peches volt, mert ebben a korban kevés nagy csatát vívtak, ő pedig két ilyet is elveszített. Nem volt rossz stratéga, sőt nem volt még egy olyan uralkodó Európában, aki többet tudott volna a mongolokról, mint IV. Béla. Folyamatosan gyűjtötte az információkat, onnantól kezdve, hogy Julianusék belefutottak a mongolokba valahol a Volga környékén. A király erről folyamatosan kapott híreket és a rusz fejedelmektől is tudták, hogy mi történik keleten. 1236 után számos rusz herceg ide menekült. Azt írják a magyar források, hogy 1240 őszén a király körbejárta a Kárpátokat és bevágatta, eltorlaszoltatta a hágókat. Szerintem ez volt az egyik legjobb intézkedése, amit viszont le szokás becsülni, hiszen a mongolok így is, úgy is betörtek az Orosz-kapunál. Csakhogy nem novemberben vagy decemberben, hanem márciusban! Ez a tél az ország felkészülésére három-négy hónapot biztosított: tudni kell, hogy Kelet-Európában a mongolok mindig télen háborúztak, hiszen ősszel és tavasszal járhatatlanok voltak az utak, Oroszország sárban úszott. Megvárták amíg befagynak a folyók, jégen és havon közlekedtek. Nekik Magyarország esetében borult fel ez a rendszer.
– Nemrég megjelent könyvében – A középkor magyarországi könnyűlovassága – X-XVI. század – a középkori magyar könnyűlovas haderővel foglalkozik, amely egyes vélemények szerint idővel megszűnt létezni, vagy átalakult.
– Attól, hogy megalakult XI. század elején a keresztény királyság, nem tűnt el a középkor folyamán ez a hagyományos magyar csapatnem. Többek között azt is vizsgáltam ebben a munkában, hogy a korabeli hadi terminológia mindig kettős volt, mindig csak kétféle lovast különböztettek meg: az egyik lovast fegyveresnek, azaz vértesnek, a másikat pedig hol huszárnak, hol tegzesnek nevezték – ők voltak a nehézpáncélosok mellett a könnyűlovasok. Még a XVI. század eleji mozgósítások utasításaiból is az látszik, hogy ez a könnyűlovasság, vagy pajzsos-kopjás, vagy íjász lovas volt. Épp ez a szinte töretlennek tűnő folyamatosság zárja ki azt is, hogy a tatárjárásban elszenvedett magyar kudarcokért a magyar könnyűlovasság és a hozzá kapcsolódó taktika eltűnése lehetne a felelős.
