Éppen húsz éve annak, hogy José Saramago portugál regényíró megkapta az akkor még nem megtépázott hírnevű irodalmi Nobel-díjat. Az évforduló apropóján egy olyan rajongótól, mint amilyen rajongója én vagyok a mesternek, nemcsak elvárható, de örömmel teljesíthető feladat is, hogy legalább egy könyvét újraolvassa. Az Európa Könyvkiadó ebben az egyszeri olvasó segítségére is siet, ugyanis a szerző egyik legjobb ismerője és legavatottabb tolmácsolója, Pál Ferenc fordításában újra megjelentette Az embermás című kötetet.
Akik ismerik a portugál író életművét, talán elgondolkodnak, hogy miért éppen ezt a könyvet tartotta érdemesnek a kiadó arra, hogy megemlékezzen a húsz évvel ezelőtti kitüntetésről – hiszen José Saramago munkái között olyan regények is akadnak, amelyekből film készült (Kőtutaj, Vakság), vagy amelyek alapjaiban rázzák meg az elkényelmesedett olvasói tudatot (Jézus Krisztus evangéliuma, Lisszabon ostromának históriája, Minden egyes név). Ugyan a valódi megfontolásokat nem ismerem, de hajlok rá, hogy ezt a könyvet tartották a szerző egészen kivételes, egyedi stílusa és észjárása egyik kiemelkedő letéteményesének, és úgy gondolták, hogy a magyar olvasók talán ebből a könyvből ismerhetik meg mindazt az erényt, amely végül egy Nobel-díjnyi elismerésben lelt visszaigazolásra a világ részéről.
És mik is ezek az erények?
Nem feltétlenül fontossági sorrendben írom, mert egyrészt nem lehet ilyet fölállítani, másrészt csak úgy hemzsegnek és kavarognak: az bizonyos, hogy a mester mindegyik könyve valami olyan meghökkentően eredeti, elgondolkodtató és szinte sokkoló alapötletre épül, amilyen kevés jut manapság a regényírók eszébe. Az embermás alapötlete is egészen zseniális: Tertuliano Máximo Afonso középiskolai történelemtanár egy filmben megpillantja az egyik mellékszereplőt, aki a megszólalásig hasonlít rá. Döbbenetében és kétségbeesésében nyomozni kezd, találkozik a hasonmásával, elképesztő bonyodalmak és tragédiák származnak mindebből, és közben filozófiai következtetések levonására is alkalmassá válik a történet.
Természetesen a jól megválasztott alaphelyzet nem mindig elegendő ahhoz, hogy egy kötetnyi cselekményt rá lehessen pakolni – még akkor sem, ha ezek az alaphelyzetek tényleg olyanok, hogy ha csupán az emberek reakcióit írjuk le, készen is van a regény; de szerzőnk nem éri be ennyivel –, ezért aztán Saramago működésbe lépteti azt az egyedi és különleges nyelvezetet, amelyet senki másnál nem olvashat az ember (és amelyet Pál Ferenc gondosan válogatott szavai meggyőződésem szerint a leghitelesebben adnak vissza): az aprólékos, már-már kínosan pontos és a lényeget kereső mondatok koncentrikus körökben bővülnek, a szerző/narrátor állandóan belebeszél a saját mondataiba, egyazon szerkezeten belül véleményt mond a korábban írottakról, majd hirtelen és szemérmesen visszahúzódik, de erre is reflektál, hiszen „mi sem tudhatjuk”, mi fog most történni.
És ezzel még mindig nincs vége a különlegességeknek, hiszen például ebben a könyvben létező szereplő a józan ész, amelyik mindegyre megjelenik, beül Tertuliano Máximo Afonso mellé a kocsiba, és hosszan beszélget a főhőssel, nem is győzködi, hanem csak kérdez, csak beszélget vele, ezzel a szomorú, egyedülálló történelemtanárral, akinek élete nagy eseménye (már-már kalandja) tragikus és elképesztő fordulatot vesz. No de ezt nem mesélem el, mert tényleg elrontanám az élményt.
Kívánom önöknek, hogy találjanak egymásra Saramago minden könyvével és hősével, lehetőleg minél többször.
José Saramago: Az embermás. Fordította: Pál Ferenc. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2018.