Nem tudom, tényleg rokonaink-e a hantik, de gyermekkoromban biztos színesebbnek találtam volna az ünnepi ebédeket, ha lett volna egy sámán nagybátyám, aki nyers rénszarvast rágcsál az asztalnál, és a családi porcelánon keresztül kommunikál a szellemvilággal.
Kerezsi Ágnes néprajzkutató előadásán a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban mindenesetre csupa szimpatikus hantival találkoztam. Igaz, hogy csak a kutató által dokumentált képsorokon és az olykor egészen mesei fordulatokkal színezett történetein keresztül ismerkedhetem meg hőseinkkel, ő viszont ott volt, az ételüket ette, az italukat itta, az életüket élte – a nyers mókus és nyers hattyú kóstolásának mélységéig is, ami nem kis tudományos elhivatottságra vall az ELTE-n tanító és Néprajzi Múzeumban is dolgozó szakember részéről még akkor sem, ha a nyers vértől visszakozott.
Az előadás ugyan a Szibériai sámánok címet viselte, de valójában egy egész faluközösség életéből kaphattunk pillanatképeket, a sámáni rítusok meg a kilencvenes évek elején még annyira szervesültek a tajgai élet mindennapjaival, hogy az erdőben sétálva akármelyik fán megpillanthattunk például egy használt sámándobot – a szakadt, törött médium hagyományosan lombkoronára, míg a dobverő a gyökerekhez helyezendő.
A szórakoztatóipar nyomán okkult szektákra, kellemetlen latinsággal előadott, obskúrus idéző formulák kíséretében szűzleányokat föláldozó feketemágusokra gondol az egyszeri ember, ha mágiáról hall, ezért meglepő látni, hogyan élik ezt meg a hantik: a sámán révületbe esve, őrült tempóban veri a dobot, animálisan nyüszít, füttyög, mellette pedig gyermek játszik, asszony főz, öregapó szundikál. Egy pár négyzetméternyi kunyhóban. Amikor befejezte a beszélgetést a szellemvilággal, és teszem azt, döntést hirdet valamilyen kérdésben, az összes jelenlévő érintett paskol párat a dobon, beleegyezésül. Külön sámánöltözet sincs, pár égi isten még ragaszkodik a fehér inghez és a lábbeli viseléséhez.
Meglepően kevés a közösségi tabu: asszony nem járhat a szent szán és az állatáldozat tiszta tere között, de ha belőle is sámán válik, amire a változókor beköszönte után nyílik lehetősége, bárhova mehet. Betegséget kizárólag dobbal gyógyítanak, de dobja csak a legerősebb sámánoknak van, és egy sámán legfeljebb tíz dobot használhat el. Minden sámán éneke jogvédett, egyszemélyes mű egyszemélyes használatra, más sámán soha nem énekelheti, ezért az alkotó halálával az éneke is a szellemvilágba tér, ahonnan érkezett. Akinek nincs dobja, az kommunikálhat vizesvödörrel, tűzzel, ilyen volt kutatónk sámánja is, aki először azt hitte Kerezsiről, hogy a KGB-nek dolgozik, aztán bizalmába fogadta, és szarvasborjút áldozott a szerencséjéért. Az integráció sikerét jelzi még, hogy kutatónknak udvarlója is akadt, aki nyolc héten át, kétnaponta érdeklődött, szenved-e már nagyon férje hiányától, mert akkor ő, úgymond, készen áll, s közben azt is megmutatta, hogyan kell kővel siketfajdot fogni.
Környezettudatos nép ez, télen faforgács, nyáron moha a kéztörlő és az intimbetét szerepét is betöltő, multifunkcionális tisztálkodó. A sámánok között is külön kaszt a légyölő galócásoké, akiknek hét, porrá őrölt, vízben oldott gombakalap a közvetítője. Természetesen a galóca használata is tabu bárki másnak, élvezeti cikként való fogyasztása föl sem merül a hantikban, az olcsó vodkáé sajnos már annál inkább, amit olajtársaságoktól kapnak a pénz mellé borravalónak. A szibériai sámánok földje ugyanis olajban meg minden egyéb jószágban gazdag, veszik hát tőlük a cégek. A dokumentumfilm készítése óta elhalkultak a sámándobok, a sámán fia már terepjárót vezet és közben mobiltelefonál. De az idős sámán csak mosolyog: nem baj, ha egy-két generáció kimarad…