Több helyen is el lehet rontani egy ilyen vállalkozást – akár már rögtön a megnevezésnél is, amiről az előszót jegyző Száraz Miklós György így ír: „Cigány. Értelmetlen udvariassággal mondhatjuk romának is. (Bár én inkább Nagy Pállal, a kitűnő magyar történésszel értek egyet, aki szerint nem sok értelme van az efféle udvariaskodásnak, ha a szó mögötti tartalom, a bennünk élő kép nem változik.)”, de a lap szerkesztői nem rontják el, sőt egészen széles hatósugarú körbefordulás tanúi lehetnek az olvasók, ha lelkiismeretesen átlapozzák a több mint kétszáz oldalas kiadványt.
Úgy sikerül ehhez a tabuszámba menő témához nyúlni, hogy bármelyik oldal legelvakultabb hívei és/vagy képviselői sem tudnak igazán belekötni. De lássuk, mit olvashatunk!
Száraz Miklós György már említett, kiváló indítószövege után egy tudományos igényű, terjedelmes beszélgetés következik a már szintén említett Nagy Pállal a magyarországi cigányság történetéről („Meg kell érteni ugyanis, hogy a cigányok – akikről azt akarjuk hinni, hogy egységes, szervezett nép voltak a történelem folyamán – nem szerveződtek sohasem egységes néppé. Az egységesség igénye az utóbbi négy évtizedben merült fel, különösen az 1971-es cigány világkongresszust követően, és ehhez igazítva gyártottak a cigányoknak egységes történelmet, amiben lennie kell őshazának, vándorlásnak, honfoglalásnak meg óriási világtörténelmi jelentőségnek”, mondja például), majd Kathy-Horváth Lajos hegedűművész önéletrajzát olvashatjuk.
A Rostás-Farkas György, Sárközi László és Lakatos Menyhért műveiből összeállított igényes szépirodalmi blokk után a szerkesztőség közli azt a két körkérdést, amellyel kilenc válaszadóhoz fordultak: „a) Cigány erények, cigány kultúra – miként értékeli tapasztalat s ismeretei alapján? b) A magyar–roma együttélés hogyan nemesíthető?” A válaszadók – Bakonyi Péter, Bencsik Gábor, Benkő Ildikó, Doncsev Toso, Hász Erzsébet, Kocsis Csaba, Nemere István, Sárándi József és Száraz Miklós György – szövegeiből összetett, tarka kép bontakozik ki a témáról. Bálint Péter tanulmánymélységű dolgozatot közölt a cigány mesék világáról, Illés Barbara BoBa a cigány képzőművészekről írt, akiknek munkáiból jó minőségű, kiváló válogatást is láthatunk, két részletben is.
További személyekkel olvashatók beszélgetések, közben elemzésekre, visszaemlékezésekre és Ruva Farkas Pál, Németh Attila, Jónás Tamás, valamint Oláh Tamás verseinek is jut hely. Balázs Géza a magyarországi cigánykutatásokról értekezik, szó van a cigányzenéről meg a muzsikus cigányokról, majd Káli-Horváth Kálmán megrázó verse, az Abortusz-vízió következik, végül a cigányság történetének atlasza (szó szerint is), a roma sajtó és a modern cigány könyvtár, illetve Choli Daróczi József munkásságának bemutatása zárja a blokkot.
Az egész anyagot áthatja az a vágy és igény, hogy a cigány identitást, amelyet nyelvben, történetben, sorsban, és ki tudja, mi mindenben kerestek már (hogy ismét Száraz Miklós György szavait idézzem: „A cigányság – állították és állítják ma is sokan – nem faji, nem etnikai, hanem sorsközösségi tudat. Tulajdonképpen érzelem.”), azonosítani lehessen, és meg lehessen nevezni. Amíg ez nem történik meg, addig az egész téma elsősorban etnikai alapú kérdés marad, amelynek a vadhajtásait mindannyian ismerjük. Ezzel együtt érdemes elolvasni és tanulmányozni a lapszámot, mert rengeteget tanulhatunk egymásról a segítségével, romák és nem romák egyaránt.
Napút folyóirat, 2018/5. Aj, romale… című szám.
