A Kovács István rendezte Szürke senkik nem szépít: véres történet, telis-tele feszültséggel és szimbolizmussal. A forgatókönyvet Köbli Norbert (A berni követ, Félvilág) jegyzi. A filmet 120 millió forinttal támogatta a Magyar Média Mecenatúra program, és a szűkmarkú költségvetés ellenére a Szürke senkik egy jó magyar film, reménykeltő alkotás.
Balladai hangulat jellemzi a bakatörténetet, erős, de néha túl nyilvánvaló jelképessége így nem árt az alkotásnak, hanem önmagában is szimbólummá emeli: miért küzdöttek, miben bíztak és miben maradtak azok a katonák, akik végigharcolták a világháborút? Milyen lehet végképp leszámolni az illúziókkal? A művészi operatőri munka Dévényi Zoltán érdeme. Festői felvételek, jó szereplőgárda, a filmkockákról sajátosan reménytelen, sivár hangulat árad, noha csak a Budapest környéki hegyeken járunk. És igen – egy magyar filmben.
A történet egyszerű: egy kis katonai egység, amely a Monarchia társadalmi és etnikai metszete – magyar, osztrák és román bakák – ellenséges terepen, olasz földön küldetésszerűen keresi a taljánok kommunikációs központját, a galambposta-állomást. A szereplők is jelképesek és nemzetiségi, társadalmi vagy emberi sorsokat képviselnek: a munkás csendesen agitál (Molnár Levente), a kicsapott, becsületes tiszt (Trill Zsolt) bízik a győzelemben – vagy csak önámító –, a hiszékeny, eszméiben hívő kamasz (Kovács József) még egy galambot sem tudna megölni, a hétpróbás oláh katona (Keszég László) pedig már többre becsüli a bajtársiasságot, s épen szeretné megúszni a háborút, Krámer (Björn Freiberg) bármi áron haza akar jutni, hogy eltemesse a fiát… Ennek ellenére ezek a feszültségek nincsenek kiélezve, bár lehet, nem is kellett, elvégre azt példázhatja, hogy a háborúban irracionálisan gondolkodik és bármire képes az ember: a békeszerető suhanc is gyilkol, ha kell.
Az őrmester elhatározza, hogy megtámadják és elpusztítják a célpontot – egy nagy támadó hadműveletről beszél, de később kiderül, hogy a háború végnapjaiban, az Osztrák–Magyar Monarchia kapitulációja előtti napokban járunk. A főszereplő szembesül azzal, hogy tönkrementek a régi ideálok, a haza fogalmát a többi szereplő is boncolgatja: a hazámat védem! Itt olasz földön? – hangzik a válasz.
A jelképességben bővelkedő filmben Krámer a fia koponyáját hordozza, és csak az a gondolat tartja életben, hogy a háború után hazamegy és az otthoni temetőbe temeti el. Ez eszünkbe juttathatja a Saul fia jelképhasználatát is, ahogyan az operatőri munka is: közvetlen közelről, az arcra fókuszálva mutatja a szereplőket.
Sokat szeretne elmondani a film, kár, hogy nem vált vagy válhat sorozat belőle, hogy jól ki tudjanak bontakozni a karakterek, s egy igazi, első világháborús fejlődésregénnyé változzon. A film címe az Osztrák–Magyar Monarchia katonáinak csukaszürke egyenruhájára is utal, de a galambpostára is – ezzel magyarázható a sok légi felvétel.
A nyelvezetre viszont sokkal jobban kellett volna figyelniük az alkotóknak: a mai pesti beszédet halljuk a filmben, sokszor a hangsúlyozásban is. Bár Krámer németül beszél, hiszen osztrák, Radu nem szólal meg románul, igaz, nem sokan értenék. A rosszul felépített párbeszédek sokat ronthatnak egy film hitelességén.
A témát talán azért hanyagolta el a nyugati s a hazai filmművészet, mert a politikai áthallások miatt sokkal egyszerűbb és közérthetőbb volt a második világháborút választani, amely ráadásul sokkal frissebb élmény is volt, de az első nélkül aligha érthetjük meg. Azt is eszünkbe juttatja, hogy a magyar sorstragédiákról eleddig is meglepően kevés jó minőségű játékfilm készült. Reméljük, hogy most mégis ,,divatossá” válik. A komor, világvégi, utolsó filmkockákból sejthető, hogy az eljövendő béke valójában sárkányfogvetemény: még nagyobb békétlenség és pusztítás magja is lehet.
Szükség van a magyar sorstragédiákról szóló filmekre, mint ahogy jó minőségű magyar filmekre is szükség van – a Szürke senkik jó példája mindkettőnek.