A „sztálingrádi hősök emlékének arculköpése”, „az orosz (értsd szovjet) ember alsóbbrendűnek mutatása”, „a fasizmust legyőző polgáraink emlékének befeketítése”, „hazánk történelmének befeketítése” – hangzott el az egyik oldalról, míg a másikról a cenzúra, a diktatúra, illetve a szólásszabadság eltiprása szerepelt.
Igazságot nem tudunk és nem akarunk tenni, cserébe lehetséges analógiákat kínálunk fel: félni egy történelmi vígjátéktól vagy egyáltalán bármilyen vígjátéktól, karikatúrától, humortól, humoristától vagy politikai vicctől nemcsak végtelenül visszás helyzetet eredményez, de rámutat valaki gyengeségére, frusztráltságára vagy akár személyiségzavarára is. Ezt pedig hatalmi szóval és beígért rendőrségi razziákkal megoldani nagyjából azon a szinten van, mint amikor a szülőt utánzó kisgyereket jól arcon veri a görbe tükröt kapott kikarikírozott.
De nézzük inkább a filmet magát! Az alelnök című tévésorozattal és az Egy kis gubanc című filmmel már nevet szerzett Armando Iannucci rendező a múlt századi szovjet-orosz történelem egy olyan kulcsmomentumát (Sztálin váratlan halálának napját) választotta filmje fókuszául, amely kiválóan alkalmas arra, hogy bemutassa egy félelemrendszer minden szintjén megjelenő kiiktathatatlan pszichózisokat és az ezek hirtelen összegubancolódásából eredő zavarodottságot és káoszt.
Az angol abszurd humor legszebb tévés epizódjait idézi a film első jelenete: a rádiószimfonikusok koncertjére telefonáló Sztálin kérése/parancsa („Hívjon vissza 17 perccel később!”) elhangzása utáni interpretációs bénázás mindent megmutat egy diktatúra működésmechanizmusáról. Az abszurd dialógus kontextusa élet vagy halál, így pedig két irányból hat a rekeszizomra: egyrészt rázkódik a kacagástól, másrészt összehúzódik a visszanyelt könnyek alhasban besavasodó félelme miatt.
A történet a szovjet diktátor ravatalánál kezdődik
Fotós: ADS Service Kft
A remek színészeket (Olga Kurilenko, Tom Brook, Michael Palin, Hruscsov szerepében a kopasz Steve Buscemi, Sztálinként pedig Adrian McLoughlin) felvonultató szatíra az ilyen jól eltalált szituációkban működik igazán. Azokban a jelenetekben, amikor összekapcsolódik a társadalom több szintje, a fent és a lent egyszerre jelenik meg, a kisember perspektívája találkozik a történelmi szereplők hétköznapjaival, ebből pedig olyan abszurd humor születik, amiben egyszerre van jelen a borzalom feketéje és a nevetés galambfehére, vastagon leöntve a hétköznapiság kisszerűségével – ennyiben a Sztálin halála Otar Iosseliani felejthetetlenül zseniális „Brigantik – VII. fejezet” című, 1996-os filmjének képeit idézi és intonációit folytatja.
A film második felében viszont egyre inkább háttérbe szorul a kisemberek jelenléte, a szovjet csúcsminiszterek belső körének intrikáivá és hatalmi harcaivá szűkül a tér, amely az alkotók által fontosnak tartott és viszonylagos következetességgel végig is vitt történelmi hitelesség betartása mellett átfordítja a film esztétikai minőségét is.
Történelmi szatírából így folyunk át lassan egy olyan típusú dokumentumfilm esztétizálásába, amely archív felvételek és beszélő fejek helyett színészeket használ a történelmi helyzetek jobb és szemléletesebb bemutatására – persze továbbra is humorral, nem véresen komolyan. A beállítások eredetisége így adja át helyét a történelem beállításainak, ezzel párhuzamosan pedig a nevetés is a történelmileg hiteles tények egymásutánjának.
S ahogy egyre kevesebbet nevetünk, úgy jutunk el észrevétlenül addig a felismerésig, hogy hasonló körülmények között mi is épp olyanok lennénk, mint azok, akiket nézünk. És ekkor végleg lefagy az arcunkról a mosoly.
