Egy művészcsalád működése mindig izgalmas – ki ne volna kíváncsi, hányféleképpen működhet a vérségileg összekötött, isteni talentum? Szerencsére bővelkedünk ilyenekben, gondoljunk csak Kós Károly famíliájára vagy az igen szerteágazó Jancsó családra.
A többek között Munkácsy-díjjal is kitüntetett, erdélyi származású Krizbai Sándor Alex 1984-ben települt Magyarországra, alapító tagja volt a Marosvásárhelyi Műhelynek, ma a Szentendrei Grafikai Műhely tagja és állandó résztvevője a Vajda Lajos Stúdió kiállításainak. Fia, Krizbai Gergely Krizbo a soproni Alkalmazott Művészeti Intézetben végzett tervezőgrafika szakon, a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének tagja.
Krizbai Alex festészetét annak ellenére nehéz lehet bármihez kötni az avatatlan szemlélőnek, hogy Novotny Tihamér művészeti író többször is lelkiismeretesen körüljárta a témát, egyik jegyzetének zárásából idézünk: „…műveiben valamiféle valóságfelettiségre utaló mágiát művel az anyagi dolgok átszellemiesíthetősége érdekében”.
Ha az indulatos gesztusokat, dühös, vastag vonásokat meg a viharfekete gomolygás alól előlüktető mélyzöldeket és barnákat nézzük, amik valami rettenetes és mélyreható szervi változásokba vannak komponálva, bizony zavarba jövünk. Zavarunk fokozódik, ha elolvassuk a kiállítás kísérőszövegét a trepanációról (a kíváncsi olvasó nézzen csak utána, izgalmas téma). A szöveg fényében szemlélve a festményeket fájdalmas tudati ébredésről, kegyetlen beavatásról van szó, ami többek között saját csontunkban és húsunkban zajlik.
A zenei performansz jól kiegészítette a tárlatot, bár csak a megnyitón volt hallható
Fotó: Havran Zoltán
Krizbai Gergely egyértelműbb formákkal operál, jellegzetes szörnyfiguráinak már komoly rajongótábora van, nem is csoda: a bizarr, hol állati, hol humán entitások (vagy keverékeik) olykor egész váratlanul előbukkanó testrészeikkel és elnagyolt formáikkal végtelenül kedvesek a maguk groteszk módján. Viszont a firkás kuszaság, a káosz bátor és játékos használata, a titokzatos feketék, kiismerhetetlen szürkék és mocskos fehérek használata mindkét alkotóra egyaránt jellemző.
Különös módon a nehéz, sötét színekkel operálás egyikük esetében sem valami komor világlátásról árulkodik. Utazás ez inkább, kíváncsi, komótos, tűnődő utazás a tudat, a létezés, az ösztönök, a vágyak rejtett, föld alatti tárnáiba. Kísérlet bizonyos ősenergiák, ősmozgatók föltárására, melynek során az őskáosz kavargásával és a világaink határsávjain tülekedő szörnyekkel való találkozás nem valamiféle rendkívüli esemény, hanem a munkafolyamat, pontosabban megismerési út természetes velejárója.
Ahogy az elején is mondtam: bátor lelkeknek ajánlott a tárlat. Hatása alól a legkiégettebb műértő sem tudja kivonni magát, a képek elemi erejét érezve valójában minden elemzési kísérlet tétova motyogásnak hat csupán. A prezentáció sajnos nem tökéletes, a képek rosszul megvilágítottak, a látogatónak egészen bele kell dugnia az orrát az amúgy is sötét tónusú munkákba, hogy lásson valamit. Legközelebb több fényt kérünk, tisztelettel.
A kiállítás 2019. január 13-ig tekinthető meg.
