A Magyar Napló kiadásában napvilágot látott kötetről kevés szó esett, egyfajta kiábrándultság van benne – mesélte az író. – Arról szól, hogyan érzi magát az az ember, aki csaknem fél évszázadig a szülőföldjétől távol élt, és a visszatérés után még sok évre van szüksége, hogy rájöjjön, hazatalálni sokkal nehezebb, mint elmenni hazulról. Olyan történetek lehetnek, amelyekről az olvasó készségesen elhiszi, hogy mind-mind megtörtént a szerzővel. Mert Ferdinandy György valóban a saját bőrén tapasztalta meg a kivándorlás, az otthonkeresés, a hazatelepedés furcsaságait. Csender Levente író, a meghívott beszélgetőtársa is úgy irányította ezt a közönség előtti társalgást, hogy az érdeklődők betekintést nyerhessenek a csöppet sem szokványos életút különös stációiba. „Épp itt volt a végállomása annak a busznak, amelyiken kalauz voltam” – nézett ki az ablakon Ferdinandy, és máris történetek sora következett, amelyből kirajzolódott, hogy milyen volt megélni azt a történelmet, amely ma már tananyag az iskolákban. Külön novellatéma lehetne az összes emlékidéző történetfoszlány, ami elhangzott: hogy 1956 telén, alig huszonévesen hogyan indult útnak gyalog a buszsofőr barátjával, hogy megmeneküljön a bebörtönzéstől, hogy ezt a barátot évekkel később hogyan érte utol Kolumbiában a végzete. Hogy Ferdinandy miként kapott francia ösztöndíjat, hogyan vette el feleségül háromszor ugyanazt a nőt, hogyan lett különösen fontos véradó, hogyan lett harmincöt évig tanár a Puerto Ricó-i Egyetemen úgy, hogy eleinte egy szót sem beszélt spanyolul, hogyan lett „visszidens”, hogyan szökött haza egy bolgár szimfonikus zenekar segítségével – mind-mind hihetetlen igaz történet. Nem csoda, hogy az olvasók ezek után mindent elhittek neki, és kíváncsivá váltak az író jelenlegi, kubai feleségére is, hogy biztosan ő lehet Hófehérke, a több novellát és elbeszélést ihlető néger lány. María Teresa Reyes cinkos mosollyal az arcán nézett a férjére, miközben felállt, hogy a közönség láthassa őt. Nem, nem fekete bőrű, nem ő Hófehérke. A könyvbeli nő csupán egy elképzelt társ. A jelen lévő hölgy viszont valóságos, és férjével együtt sokat tesz azért, hogy külföldön megismertessék a kortárs magyar irodalmat: spanyolra fordítják az általuk jelentősnek ítélt alkotók szövegeit, és a kiadásuk fölött is bábáskodnak – ezt a feladatot választotta ugyanis a Jézus–Mária Trió, azaz a házaspár és a Jesús Tomé spanyol költő alkotta fordítócsapat.
Hogyan tudott magyar íróvá válni külföldön Ferdinandy? Hogyhogy nem „kopott meg a nyelve” – ahogy Márai jósolta a Puerto Ricóban letelepedő pályatársnak? Évekig dolgozott a Szabad Európa Rádiónak, hazai könyveket recenzált, így folyamatos rálátása volt az itthoni irodalom alakulására. De nem ez a fő magyarázat. „Rájöttem, hogy az íróktól nem sokat lehet tanulni, ezért szakácskönyveket rendeltem, a nyúltenyésztésről és a libatömésről olvastam, mert ezekben a szövegekben sok olyan igét és szófordulatot használtak, amelyek valóban gazdagították a szókincsemet” – mesélte az író.
Az ötvenhatos menekülés kapcsán kézenfekvő volt a migránskérdés boncolgatása is. „Nagyon együttérzek azokkal, akik vándorolnak, de ez nem rokonítható azzal a helyzettel, amiben mi voltunk. Egy nagyon drámai fordulatról van most szó, nem húsz-huszonötezer emberről, hanem milliókról” – vélekedett a 2000-ben hazatért emigráns író.
Ferdinandy György: Álomtalanítás, Magyar Napló Kiadó, 2015