Az egyik legérvényesebb közhely: az elsők dicsősége örök. És ez a Sztárcsinálókkal kapcsolatban bizton kijelenthető, hiszen a Várkonyi Mátyás zenéjével és Miklós Tibor szövegeivel készült első magyar rockopera harminchét évvel az ősbemutató után is aktuális. Bármelyik társulat veszi fel repertoárjába, a siker garantált. Ma este éppen a szombathelyi Weöres Sándor Színházban indul meggyőződésem szerint újabb diadalútjára az ókori Rómában játszódó, mégis játékos anakronizmusokkal és mai áthallásokkal teli darab.
A képlet nagyon egyszerű, és mivel az emberi természet alapjaiban nem változik, teljesen mindegy, hogy a történetet az ókorba, a középkorba, a közelmúltba vagy napjainkba helyezzük. Tartok tőle, hogy a távoli jövőben, míg ember él a Földön, ez mindig így lesz. Sztárcsinálók mindig akadnak, olyan egyének ők, akik maguk nyíltan nem vállalják fel az uralkodó szerepét (Agrippina), de a háttérből szeretnék irányítani az eseményeket. Ehhez keresnek szövetségest (Seneca) és egy bábot (Néró), akit maguk előtt tolva elérhetik céljaikat.
Törvényszerű az is, hogy szintén közérthető közhelyet használva egy idő után „a fagyi visszanyal”. A módszerek mit sem változnak, sőt a méreg, amellyel Néró előtt megnyitják a trónra vezető utat, kiegészül a tőrrel és az öngyilkosságra való kényszerítéssel, az elszabadult hatalomvágy nem tűr ellentmondást. Idézzük csak fel Suetonius római levéltáros leírását Néróról: egyetlen rokoni kötelék sem volt, amelyet gazságában meg ne tépázott volna.
Amúgy történetünk szempontjából nincs jelentősége annak, hogy ismereteink Néró viselt dolgairól mennyire hitelesek vagy sem. Merthogy Suetonius és Tacitus fellépéséig saját kortársai nem nagyon tudtak Néró ilyen rossz megítéléséről, és ma már egyre több olyan történeti munka jelenik meg neves történészektől, akik alaposan felülvizsgálják, és nagyrészt cáfolják a Néróval kapcsolatos rémhíreket. Ám pont ezen rémhírek és művészambíciói miatt ő a legismertebb ókori uralkodók egyike.
Várkonyi Mátyással készített interjúmban már leírtam, hogy Nagy Cili rendező gyerekkori álmát valósította meg a Sztárcsinálók mostani színrevitelével. És ez meglátszik az egész előadáson. A szereplőgárda kiválasztása színpadi munkájukban és hangi adottságaikban egyaránt telitalálat.
És nem csak a három főszereplő: Jámbor Nándor, akit úgy fogadunk el magas, vékony és szőke Néróként, hogy eszünkbe sem jut, hogy a fennmaradt ábrázolások szerint nem ilyen volt, a Senecát alakító hűvös eleganciájú Mertz Tibor és Németh Judit Agrippina szerepében a hervadó szépasszony megformálója, akinél az igazi anyai szeretetnek nyomát sem találni, annál inkább a mérhetetlen hatalomvágynak, de remekel Britannicus szerepében Vass Szilárd, Gonda Kata Poppeája pedig hátborzongató és gyomorforgató, de jelen kontextusban ezek a színészi teljesítményt méltató jelzők. És az, hogy nem sorolom fel a teljes szereplőgárdát, pusztán a helyhiány miatt van.
A jelmezek gyakorlatilag nem jelmezek, mindenki a mai kor öltözékét viseli, és ezt olyan természetességgel fogadjuk el, mint a háttérben vetített díszleteket vagy a legmodernebb dizájnú székeket, az időnként feltűnő mobiltelefonokat vagy azt, hogy a képmutató Néró a tévékamerába nyilatkozik, valahányszor eltakarítanak egy alkalmatlankodó családtagot.
Megérdemelten szóljon hát a taps a jelmeztervező Takács Lillának, a díszlettervező Kiss Borbálának, Kaczmarski Ágnesnek, aki forgatta és vágta a Poppea és Néró szerelmes együttlétének háttereként vetített gyönyörű képeket (miközben a színpadon Octavia gyötrődik elhagyatottsága miatt), a vizuális tervező Besnyő Dánielnek és Marucsák Dávidnak (félelmetesen szuggesztív Róma égésének ábrázolása). Meg kell említenem Fejes Kitty dinamikus koreográfiáját is, amely folyamatos figyelésre és gyönyörködésre készteti a nézőt.
Jó szívvel ajánlom a szombathelyiek Sztárcsinálóját: élmény az agynak, a szemnek és a fülnek is.