Az Angyalföldi ballada irodalmilag és színházilag is komoly hagyományokkal bíró zsánert próbál feleleveníteni. A külvárosi szociosztorik vajszívű vagányainak, deklasszált elemeinek, jobb sorsra érdemes hősszerelmeseinek mindig az egyén bukására predesztinált világát ismerjük és szeretjük Rejtőtől Moldováig, Molnár Ferenctől Brechtig.
Verebes István rendezőről, aki munkái közt tudhatja Gorkij Éjjeli menedékhelyét vagy Zsolt Béla Erzsébetvárosát, feltételezzük, hogy különös érzékenysége van az ilyen lichthófperspektívájú miliők iránt.
A díszlet szép, nagyvonalú, nagyszínpadra való, ezzel együtt viszont semmi meglepetés, csak a szokásos erkélyek, átjárók, ablakok, proszcéniumjárások kiszámított keszekuszasága. A külvárosi, lerohadt, roncsolt miliő megteremtése sikerül, ám a csak fényekkel megfestett, homogén háttérvászon sterilitása kitartóan dolgozik a varázslat ellen.
A játékban sajnos nincs meg az a Csavargyár utca meg a hátsó gang között felhalmozódott koszréteg, amit a díszlet hoz. A külvárosi vagányok szájából az ilyen szép, kerek költői mondatok, mint „A nőt mindig tetemre kell hívni”, tökéletesen működésképtelenek. Működnének, ha a szöveg konzekvensen keverne argót és elemeltséget, de nem teszi. Főhősünk, Makra Vince (Zöld Csaba) ugyan faluról jött, de nem instruált neki senki tájnyelvet nyomokban sem – indokolt, ha egy frissen Pestre érkezett akklimatizálódni próbál steril beszédével, de legalább indulatos pillanataiban kitörhetne belőle a vidéki.
Néhány káromkodással és a korszakra jellemző poénnal próbálják meg velünk elhitetni: Angyalföldön vagyunk, az ötvenes évek után, permanens léthazugságban, olcsó sörök, olcsó nők között. „Szia, mire hívsz meg valamire?” vagy „A szocializmus a munkásosztály önuralma” – efféle gyöngyszemeket kellene hallanunk végig. Vagy mikor az archetipikus-vagány Jani (Chajnóczky Balázs) a varróné (Fabó Györgyi) szoknyáját annak combjáig fölhajtja, s beletörli a száját, ettől a mozdulattól ezerszer veszélyesebb a figura, mint akárhány szánalmas színpadi pofontól.
A darab szövegtestének lényege nem a történet lenne a vidéki fiú nagyvárosi útkereséséről és tragikus szerelmi háromszögbe keveredéséről. Ez csak váz, amire a különböző karakterek sorsdrámáit lehetne tablóképszerűen felaggatni. Sajnos az első felvonás, mint említettük, olyan sebességet diktál, hogy a színészek alulmaradnak az idővel folytatott küzdelemben. Üdítő kivétel a konstans szalonspicces utcalány (Jakus Szilvia), mikor főhősünket egy kocsmajelenetben szeretné stricijévé tenni, s tiltakozására megkérdi, nem kommunista-e. Karakterábrázolása kiragyog a kisreált füllentő revüből.
Személyes csúcspontja a felirat nélküli – miért felirat nélküli? – táblákkal egyenmasírozó – május elsejei? – felvonulók csoportjában való esendő téblábolása, magas sarkú cipőjével a kezében. Maga a valóság tántorog át a műszocreál giccs sekélyesén.
A stiláris és ritmikai problémák gócpontja a zene. – Először ingáztam, aztán kivettem ezt az albérletet, s közben nem történt velem semmi – mondja a főhős. – Velem se – felel a hősnő (Korponay Zsófia), és auftaktnyi hatásszünet nélkül belecsapnak egy szintetizátoralapú sziruptengerbe a csönd évéről. Pedig ha a csöndről való dalolászás helyett esetleg csöndben maradnának, talán valóban belefagyhatna a levegő a társas magánynak, a fojtogató hétköznapok kilátástalan monotóniájának iszonyatába.
Ez határozza meg az egész első felvonást. A színész mond egy olyan mondatot, amely letaglózna minket, mint a vágómarhát, de nem hagynak levegőt a mondatnak, mert szegény beszélőt rögtön nótára kényszerítik. Ez a fajta szintetizátoros-elektromos gitáros, hatásvadász musical-konzervzene pedig szétrombolja az egész darab auráját. Korhűnek nem korhű, ironikusnak nem ironikus. Mert lehetne fergeteges elvtársrocky á la Hungaria, és akkor kapnánk tragikomédiát. Vagy lehetne egy szál presszózongorista, esetleg egy fogatlan, öreg prímás a színpad szélén, aki olyat rittyent, hogy még a büfében se szedjük össze utána a szívünket.
Balázs Fecó stadionos-bombasztikus poprockját mérhetetlen mennyiségű Kőbányain kellene átszűrni ahhoz, hogy elég szikár legyen ehhez a drámához. Érthetetlen az is, miért csinál a koreográfus a zenés részekből állóképet, panoptikumot ahelyett, hogy dinamikus térhasználatra kérné színészeit az izgalmasan osztott térben. Egyedül a Csoko-csokoládé song alatt mutathatják meg, hogy bizony nem ugyanúgy táncol egy külvárosi utcalány, egy vasgyári melós, egy jassz meg egy polgári létről való emlékeinek utolsó morzsáival takarózó, elvirágzott főbérlőné.
A második felvonásban végre hagyják játszani a színészeket, ami nyomban meg is hálálja magát. Amikor Zöld Csaba elbődül – „Akkor élj a Jancsival!” –, az előadás során először hiszem el neki, hogy vasreszelékes, izzadt tenyérrel bontja le a büfét szerelemféltésből. Veszekedése Korponayval tökéletes. Végre proliként ordítoznak, közben szimultán Zselák, a volt férj (Ömböli Pál) egy utcai fülkéből hívogatja a nőt. Feszes, mocskos indulatokkal és kisszerű félreértésekkel teli, igazi tragédia.
Később az egy nőt szerető két férfi egy fojtogatóan szűkké világított szobabelsőben feszül össze egy valóban torokszorító jelenetben, amelynek tökéletes, ragyogó lezárása a főbérlő belépése: „És a félbehagyott szobával mi lesz?!” Igen, így kellene végig. Súlyos mondatokkal, még súlyosabb csöndekkel, mégiscsak balladát ígér a cím. Amiben még ölnek is.
Dönteni kell: Koldusopera vagy Valahol Európában. A kettő együtt nem megy.