Szilágyi Domokos, az 1976-ban, nem sokkal a harmincnyolcadik életévének betöltése után tragikus – és tisztázatlan – körülmények között elhunyt szerző világirodalmi mércével mérve is elképesztő minőségű lírát alkotott. Könyvei – közülük a különösen fontos Álom a repülőtéren (1962), Bartók Amerikában (1965), Garabonciás (1967), A láz enciklopédiája (1967), Búcsú a trópusoktól (1969), Fagyöngy (1971), Sajtóértekezlet (1972), Felezőidő (1974), Öregek könyve (1976), valamint a posztumusz Tengerparti lakodalom (1978), Kényszerleszállás (1978) és A fájdalmasan vigasztaló (1991) – egyszerre képesek megmutatni az egyik legjátékosabb és legkísérletezőbb költőt, akivel találkozni volt szerencsénk, ugyanakkor a leggondolatibb alkotót is (rossz szó, tudom, de csak olyasmivel tudnám kiváltani, hogy a legfilozofikusabb, az életet a leginkább a maga teljességében szemlélni igyekvő stb., amelyek talán még ennél is rosszabbak).
Nézzék csak meg ezt (egyik legismertebb verséből, a Bartók Amerikában című költeményből idézek): „Dolgos állat az ember; / a cél: remény is egyben. / Így hát a félt halál sem / oly kérlelhetetlen. // Éjek zuhogó titkát / engeszteli a nap. / Ki messze fényekig ellát / az a boldogabb. // Az a boldogabb s fájóbb. / Már nem áltatja semmi. / Unokák szeme tükrén / jó lesz elpihenni.” És ilyenből még kétszáz.
Amikor Szilágyi Domokos költeményeit olvassuk, túl tudunk lépni azon, hogy milyen körülmények között halt meg („Kicsikém! Én ma lelépek a világi életből. Ne kérdezd az okát – én sem tudom”, írta búcsúlevelében Nagy Máriának, akkori élettársának, majd napokkal később megtalálták a holttestét az erdőben, „valahol a Hójában”; állítólag öngyilkos lett), el tudunk tekinteni attól, amiről évekig hangos volt az irodalmi közvélemény (hogy őt is beszervezték, hogy jelentett; jöttek a makulátlan erkölcsvitézek, akik nem éltek abban a korban, és megmondták, hogy kellett volna helyesen cselekedni), és attól is, hogy talán volt némi összefüggés a két dolog között. El tudunk tekinteni szerencsétlen sorsú fiától, Szilágyi Attilától (a csodás gyerekmesék Kobakjától), aki Hervay Gizella költőnővel közös gyermeke volt, és aki 1977-ben, a bukaresti földrengésben vesztette életét, és a sok pletykától is, amelyek hol kegyesen kaccantva megbocsátóan aljasok, hol pedig sziszegőn dühösek. És én – bár nem könnyen – el tudok tekinteni attól, hogy magam is harmincnyolc éves vagyok éppen, kezdeni kellene már valamit…
Mindezektől el tudunk tekinteni, mert olyan életmű áll az események előtt, mögött, fölött, amely az ilyen szintű megközelítéseket légneművé puhítja, és elfújja, mint egy szappanbuborékot. A szerző halott, a mű él. Csak éppen élne, csak éppen olvasnák és szeretnék többen.