Mondják: az izmusokkal valami széttörött. Faludy György így beszél erről: „Rembrandt, Michelangelo s mind a többi / dekonstruálta a világot, aztán / izlése szerint ismét összerakta, / mert tudta: ez van, nincs semmi helyette. / (…) / A mai festők is dekonstruálnak, / de mert a világ szétmegy, nem raknak már / össze semmit. Picasso nagy mester volt, / szétszedett mindent, s azt mondják: ez illett / a 20. századhoz, mert hiányzik / belőle a szépség s értelem.” Ady summázata: „Minden Egész eltörött”. Mesterünk maga is darabokra törve végezte – hívőként hisszük: széttörését követőn eljutott abba az Egészbe, ami után egész életében keservesen vágyakozott. A dadaizmus e széttört Egész darabkáinak piedesztálra állítása, analizálása, anatómiai tanulmánya. Mint ilyen, a dadaizmus az Egész iránti, keserves vágy manifesztuma. Hiányművészet. A rútság esztétikája a szépség elementáris erejű vágyása, kívánása, akarása. Rútságban lenni, foganni: sóvárgásállapot.
Szeptember 11-ig látható a szentendrei Vajda Lajos Stúdió Pinceműhelyben a 100 éves a DADAizmus, a stúdió Taliándörögdön szervezett művésztelepén született munkákat kiállító tárlata. A leginkább ef Zámbó István (ő a legismertebb közülük) nevével fémjelezhető, nagyon különböző alkotókat nagyon lazán tömörítő társulás neoavantgárdként, neodadaistaként definiálja önmagát. Ebből az öndefinícióból adódik egyfajta körönbelüliség érzete: a 70-es, 80-as évek magyar neoavantgárdistái (és fiatalabb szentendrei „követőik”) annyira egy akolban vallják maguk az 1900-as évek elejének városi, dekadens, minden értékben-mértékben csalódott, ám frusztráltságukban is bájosan bohém vadjaival, hogy nem éreznek késztetést semmiféle, ezt a bizonyos 100 évet felölelő önreflexióra. A Vajda Stúdió pincéjének minden négyzetcentiméteréből árad ez a nagyvonalúság: minek reflektáljunk mi arra, mit csinált 1916-ban, a zürichi Cabaret Voltaire-ben Hugo Ball, Hans Arp, Tristan Tzara, Richard Huelsenbeck, és a többi, korabeli botrányhős, ha egyszer ugyanaz vagyunk?
Nem is lenne könnyű érvényesen reflektálni, hisz a dadaizmus a fehér kesztyűs úri szalonnak hitt Európa összeomlásának esztétizált jajkiáltása. A – ’16-ban úgy tűnt – végtelenségig tartó I. világháború véres és hiábavaló lövészárok-valósága érző és gondolkodó ember szemében sokszor elsodort minden fundamentumot, minden kapaszkodót, Isten, család és haza lógott cafatokban a szögesdrótokon, csöpögött a szuronyok hegyéről, és hevert széttépve a bombatölcsérben. A dada dadogása e kvázi kultúra utáni állapotnak volt forradalmi manifesztuma. Ez a kétségbeesett gesztus, a dadogásba menekülés vált a szentendrei művészek neodadaizmusának ecsetjén menekülésből kényelmes cammogássá. A Vajda Stúdióban látott dada nem kultúrtörténeti tagadás, hanem kultúrtörténeti nyaralás.
Amikor – a nép ajkán népszerű fordulattal élve – elmennek otthonról. Szentendre dadája egy hely, ahova el lehet menni, ez a dada a lélek strandja, homokozója, fagylaltozója, vízibiciklije. Ezzel együtt a tárlat látványos vizuális szőttes, a pincehelyiség minden egyes rusztikus négyzetcentiméterén történik valami ordenáré geg, disznóság – aki az abszurdot, groteszket szereti, itt aranybányára lel. Hogy közelítési módot adjak a szcénában kevésbé járatos nagyérdeműnek: a Picasso kalandjai című zseniális film világát tessék elképzelni, csak kicsit brutálisabb gesztusokkal. Sajnos a megnyitón és az azt követő bulin senki nem öltözött teáskannának, de azért Csodálatos Szárnyasdoboz pestisdoktor-maszkban elővezetett Pilinszky-variációja sejtetett valamit abból a permanens halálfélelemből elkövetett életvágyból, ami örökre kollektív emlékezetünkbe égette az 1900-as évek elejét.