Annak idején, amikor az Ulpius-ház Kiadó még fénykorát élte, kaptam az igazgatótól egy könyvet, hogy nézzem meg, milyen nagyszerű műveket adnak ki. David Mitchell Szellemírók című könyve volt, kartonált kötésben, elég szép borítóval.
Én nem tudom, hol volt az eszem – mert amúgy hisztérikusan és fölötte kényesen óvom könyveim testi épségét –, amikor hazaértem, és egy tollal nekiálltam olvasni. Igen, jól látják, nem ceruzával, halványan, a jó mondatokat megjelölgetve, majd a legutolsó oldalon feljegyezve, hogy később visszaolvashassam, ne adj’ isten felhasználhassam (arról, hogy mi mindenre lehet felhasználni egy jó mondatot, napokig tudnék beszélni), hanem… tollal. Golyóstollal (!) ráadásul, ami a töltőtollak között is a darabos, nyers szolgálólegény funkcióját töltheti be csupán.
Nekiálltam, és ma már nem tudom, milyen indíttatásból (persze tudom, csak még nem voltam képes annyira szembenézni önmagammal, hogy leírjam, de a cikk végére ezt megoldom, ígérem) szinte oldalanként beleirkáltam valamit, többnyire megvető és erősen kritizáló megjegyzéseket: „Csaknem Sz. H.? Hányok.” „Tökéletes mondatpár”, írja a szerző. „Szerintem gáz”, írom én.
„Nyáltenger, idilli, átgondolatlan, filmszerű, elkapkodott GÁZ.” „Csepegő Eco.” „Áááááá!” „Pfuj, elég undorító trutyi.” (Az eredetiben sokkal erősebb szavakat használtam…) Közben meg imponáltam magamnak azzal, hogy néhány jobb részt kegyeskedtem elismerni („Ez tud, hé.”) vagy felismerni („Aha… Nietzsche!”), és kisebb engedményeket méltóztattam tenni (Zseniális a fordítás…). Felkiáltójelek, kérdőjelek (sok), jelölések, és minden golyóstollal. Oh, irgalom atyja, ne hagyj el – azt hiszem, még sosem olvastam ilyen… agresszíven.
És igen, lassan eljön a szembenézés ideje… Akkoriban már volt egy saját könyvem, és éppen a másodikon dolgoztam, fiatal voltam és magabiztos (lásd erről a jó öreg Witoldot: „A gőgöt, az önhittséget, az ambíciót nem lehet kiiktatni az írásból, mert ez az alkotás motorja.” Napló [1953–1956]), és úgy gondoltam, mindent tudok az írásról és az irodalomról, ezért jogom van begolyóstollazni egy másik szerző munkáját. (Mentségemre szóljon, hogy sem addig, sem azután nem csináltam hasonlót. Néha egy-egy sajtóhibát vagy rossz mondatot szerényen kijavítok ugyan, de ez a szerkesztői szememnek köszönhető, nem tudok és nem is akarok tenni ellene.) A kis füzetembe, ahová gondosan feljegyzem az elolvasott könyveket, ezt írtam 2004-ben: „Félig szuper, féltől vérgáz.”
Aztán meg is feledkeztem róla, a könyv a polcomon hevert, majd amikor megjelent a szerzőtől a Felhőatlasz című kötet, gondoltam – némi homályos lelkiismeret-furdalást érezve –, hogy újraolvasom. Ez 2015-ben történt. Egészen elborzadtam saját korábbi magamon. Nem emlékeztem rá, micsoda (és most önironikus leszek) kritikai szellem buzgott és buzgólkodott bennem anno. Mindenesetre a füzetkémbe, mintegy üzenve korábbi enmagamnak, ezt írtam: „Ultraszuperzseniális! Micsoda kis fontoskodó, …-szerű féreg voltam 2004-ben…” (A pontok helyére egyik ismerősöm nevét képzeljék oda, aki egy kis fontoskodó, nagyképű féreg azóta is.)
Én nem tudom, hogy vettem a bátorságot ehhez. David Mitchell valami egészen elképesztően nagyszerű és tökéletes író, könyvei megkomponáltsága szinte senkiéhez nem mérhető, stílusa lenyűgöző, fantáziája kiapadhatatlan, sztorijai pedig annyira izgalmasak, hogy ha egyetlenegy ilyet tudnék írni, már elégedetten dőlhetnék hátra.
Sokkal szerényebb lettem időközben. Tudom, hogy nem tudok semmit, tudom, mi az alázat, és tudom, hogy még a legrosszabb könyvekből is lehet tanulni, nemhogy a mesterektől. Még jó, hogy David Mitchell nem személyes ismerősöm, mert elsüllyednék szégyenemben (pedig alig kilenc évvel idősebb nálam, jaj Istenem…).
Mégis azt kell mondanom, hogy nem volt hiábavaló az írói fejlődésem szempontjából ez a golyóstollas gaztett. Van ugyan egy meggyalázott, szomorú könyvem, de szegény, egyszersmind örök mementója is annak a fiatalkori lendületnek, önhittségnek és nagyképűségnek, amelyen minden szerzőnek át kell esnie.
Nálam megtörtént, reflektáltam is rá, azóta többször is, másokkal és magammal való beszélgetések során egyaránt, és ezennel itt is kérem David Mitchell – meg a könyv – bocsánatát.
