Bár a filmipar rég önnön sekélyes esztétikája körül forgó, narcisszuszi torzszülötté vált, ha egy kortárs filmet Tarkovszkij Solaris (a valódi sci-fi egyik kelet-európai apostola, Stanislaw Lem azonos című regénye alapján) és Sztalker (a szintén vitathatatlan jelentőségű életművet alkotó Arkagyij és Borisz Sztrugackij Piknik az árokparton című írásából) című munkáinak gondolati örököseként emlegetnek, az megérdemli a figyelmet.
Sok kritika látott napvilágot Alex Garland Expedíció című, Jeff Vandermeer azonos című regényéből forgatott „intellektuális sci-fijéről”. Az intellektuális sci-fi a főleg interneten publikáló, kultúránk felszíni hordalékain csámcsogó dögesztéták és baltával mondatokat faragók számára azt jelenti, hogy nem szörnyek, űrhajók és lézerfegyverek látványa és hangja a főszereplő egy filmben, hanem valódi, komoly emberek valódi, tudományos és fantasztikus kérdésekre keresik a választ.
Ez külön érdekes annak fényében, hogy a legendás Sztalker címszereplője konkrétan egy érző szívű bunkó, egyben profi Zóna-túlélő, aki pont az entellektüelleket vezeti át a halál birodalmán a reménység felé. De ne búsuljunk a semmitmondó sablonizálás korszellemén, beszéljünk inkább arról a szellemi örökségről, amit az Expedíció állítólag hordoz.
Mind a Solaris, mind a Sztalker valamilyen ismeretlennel (a Solarisban egyértelműen ismeretlen intelligenciával, a Sztalkerban kérdéses, hogy intelligenciával-e vagy csupán erővel) szembesülő emberek kamaradrámája, olyan érzelmességgel, tűnődéssel és tragikummal, ami az orosz irodalmat (az orosz kultúrtörténetben nincs külön író meg filozófus, mint a németben, náluk mindennek fundamentuma az irodalom; annak fundamentuma meg Szent Cirill munkája, de e ponton most álljunk inkább meg) Dosztojevszkij és Csehov óta naggyá teszi.
A Solaris látványvilága mára kissé elévült, míg a Sztalkernek minden egyes hámló, málló és ragyogó képkockája örök érvényű. És minden képkockájában otthon érezzük magunkat mi, kelet-európaiak. A Sztalker a mi filmünk. Az Expedíció pedig pontosan olyan film, mint amikor a kultúrtörténetből valami történelmi-egzisztenciális baleset folytán kiszakadt, múlt nélkülivé vált, zseninek eladott, de valójában csak szorgalmas széklábfaragásban mesterkedő nyugati művészember úgy tesz, mintha filozofálna. Ám csak hablatyol a film dialógusaiban sejtekről, génekről, fényekről, fejlődésről, emberiről és emberen túliról, miközben idegesítő nőszemélyek szerencsétlenkednek gépfegyverrel, nagy ésszel s még nagyobb lelki élettel egy színes-szagos, digitális dzsungeljátszótéren.
A hősnők elvileg a világot mentik meg
Fotó: UIP-DunaFilm
A kellemes sztalkerkedést hol óriáskrokodil, hol emberi génekkel bíró viráglény, hol maga a nagy ismeretlen zavarja meg emberalakot ölteni tudó fényjelenség képében. Tarkovszkij Sztalkere azért megy a Zónába, mert nem tehet mást. Elveszett egzisztencia ő, családján és a Zónán kívül nincs semmije a világban.
Alex Garland hősnői azért mennek az X térségbe, mert jó dolgukban nem tudnak mit csinálni. Persze elvileg a világot mentik meg, hisz nyilván kellemetlen volna, ha az X térség túlzottan elterjedne, és minden ember ugráló szörnnyé vagy növénnyé változna, aztán nem tudnának rendesen házaséletet élni, kávét főzni meg adót fizetni. Pedig ha Alex Garland szenvedő asszonyok helyett csupa szörny- meg növényemberről forgatott volna filmet, akár érdekes lehetett volna az egész, de hiába van olyan technika, hogy Bosch oltárképeiből is lehetne mozgóképet csinálni, ha nincs hozzá fantázia (amit pont a mozgókép ölt meg, de ez most szintén messzire vezetne).
De örvendezzünk, hogy a Sztalker egyáltalán szóba került, ha még ily korcs utód kapcsán is, hátha néhány fiatal kedvet kap Tarkovszkij legendás művéhez. Mi is azt nézzük inkább újra az Expedíció helyett.
