Ha előveszünk egy klasszikust, az csak két dolgot jelenthet: azt, hogy, semmi mondanivalónk nincs a világról, és némi közönségigényt kielégítve csak pár kötelező kört futunk a szokásos fizetésért vagy épp ellenkezőleg, sok kortárs és nagyon is időszerű mondanivalónk van. De csak egy klasszikus mű keretrendszerében és előítéletes elváráshorizontjában kaphatjuk meg az elmondásához szükséges fegyelmet. S itt a tét leginkább az áthangszerelés mikéntjén lesz: hogyan találunk új szavakat és kontextust egy nagyon is ismert, sokszor elmesélt történethez?
Ilyen mű Nyikolaj Leszkov 1865-ben megjelent Kisvárosi Lady Macbeth című kisregénye is. Az elfojtott és kirobbanó szerelmi vágy egyik alapművéből Sosztakovics operát írt (1934), Andrzej Wajda (1962) és Roman Balayan (1989) megfilmesítették, a magyarok közül például Kiss Csaba színpadra adaptálta (1998) és még sorolhatnánk, hogy az elmúlt évtizedekben világszerte micsoda karriert futott be, akár adaptációiban, akár különböző újraértelmezéseiben.
Ilyen előzmények után állt neki Alice Birch forgatókönyvíró és William Oldroyd rendező, hogy elkészítsék a maguk változatát, és mivel ők angolok, adta is magát, hogy a végtelen szibériai havasok helyett az angol vidék kékekben és szürkékben monoton, ködös panorámájába helyezzék át a cselekményt, időben pedig az eredeti kisregény megjelenésének évébe, 1865-be.
Az eredeti mű az orosz lélek szép enciklopédiája, melynek irodalmi értékét sajátos humora mellett Leszkov stilisztikai kettőssége jellemzi: a fokozódó szenvedély ábrázolásáról az író könnyen visszavált a tárgyilagos elbeszélői hangra. S ahogy a cselekmény izgalma viszi előre, ez a fajta nyelvi megoldás inkább folyamatos kényelmetlenségre kényszeríti az olvasót.
Most viszont filmben és Angliában vagyunk. Az elbeszélésmód festményszerű képek előtt zajlik, szenvtelen távolságtartással szemlélve, zene nélkül, csak időnkénti zörejekkel és hangokkal kísérve. A képeket nem melegíti fel se az izzó szexuális vágy (és ennek operatőri kiteljesedése), se a lelket felkarmoló szenvedély (és a fokozatosan erősödő vonósnégyes keserves siráma), de még egy kandalló vagy akár egy konyhai őrláng illanó meleg fénye sem. Hűvös felületű üres terekben zajlik az elliptikus narráció, melyben a szenvedély mikéntjét hangsúlyozzák a pontos lélektani motivációk finom szövésű felrajzolása helyett. A Lady Macbeth balladai, nem pedig realisztikus próbálkozás: tehát ne azt keressük, hogy mi történhetett vagy minek kellett volna történnie két versszak (két berendezett jelenet vagy akár csak két kameraállás) között eltelt időtlen időben.
Az alaphelyzet átvétele mellett ezt a hangulatot hangsúlyozták a film készítői. Minden mást viszont lesöpörtek az asztalról, Birch és Oldroyd teljesen átírta a történetet. A címszereplő, Kathrine (Florence Pugh rendkívül intenzív játékában) egy unatkozó nőtárgy, aki szigorú apósa és perverzitása ellenére aszexuális férje társaságában él. Az egyre álmatagabb világából csak az új béreslegény erőszakos közeledése zökkenti ki, és amikor ez megtörténik, szerelmük szenvedélye jóvátehetetlenül elsodorja őket, nem kímélve senkit, aki ennek vélt vagy valós módon kerékkötője lenne.
Innentől viszont ne kérjük számon az eredetit, minden máshogy van és másmilyen – én pedig nem rontom el előre a cselekmény szellemtelen leírásával a filmélményt.