– Ez a mondata nagyon megragadta a figyelmemet: „Szerintem alkotni csak úgy érdemes, ha belső szabadságban élsz, amikor nem kötöz semmiféle elvárásháló, és nem szövegketrecbe zárva, tehetetlenül üvöltöd el a bánatodat.” Hogy érzi, miként változott a költői attitűdje a pályakezdése óta?
– A tehetségek felfedezése, pályára állításuk, publikációs fórumok és nyilvános megnyilatkozási lehetőségek biztosítása azok számára, akik talentumuknál és alázatuknál fogva képesek élni is a lehetőséggel, ez egy tisztségviselő, irodalomszervező, tanár valódi belső szabadsága. A költő-szerkesztőé pedig az, hogy nem esztétikai ízlés vagy politikai hovatartozás alapján ítéli meg a hozzá beérkező tengernyi írásművet, hanem aszerint, hogy jó, értékes, avagy nem üti meg az általa felállított szakmai mércét. Sok döcögős, csikorgó, esetleg megmosolyogtatóan ügyetlen írás jött már velem szembe, de ha figyelmesen olvasod, a leggyengébbekben is találsz egy jó szót, pontos kifejezést, amit az emberi érzékenység hitelesít. Az alkotás és befogadás nyitottsága, a szellemi szabadság derűje teszi számomra élhetővé már három évtizede ezt a sokszor bizony kínkeserves valóságot, amely körülvesz minket.
– A világjárás, tanítás és szervezés közben van ideje alkotni?
– Mindenfajta alkotás, alkotói folyamat életforma. Olyan nincs, hogy hétköznap dolgozol, másra figyelsz, lótsz-futsz, azután hétvégén megrázod magad, és hozzálátsz a remekműhöz. Az ilyeneket nevezte Marquez „vasárnapi íróknak”. Azt szoktam mondani, hogy én akkor is írok, amikor nem írok semmit. Cédulacunami van az íróasztalomon; és kitudhatatlan, melyik cédula mikor épül be egy versbe, a készülő új regényembe, vagy egy kiállítás megnyitójának leírt szövegébe. Kétkezi költő vagyok, nincs másom, mint a szavaim. Vigyázok is rájuk. Magdika, a takarítónőm kéthetente gondosan körültörülgeti a munkapadjaimat, de hozzányúlni nem mer a szanaszét heverő feljegyzéseimhez, mert az „fővesztéssel” járna. A módszeres és kitartó alkotómunka, az „ihletőerő” másik fontos eleme a határidő. Amióta a folyóiratok folyamatosan bombáznak, hogy adjak új verset, a kiadóm egy évre előre az orrom alá dugja a szerződést, hogy tessék, ekkor és ekkor várjuk tőled a kész kéziratot, és szinte heti rendszerességgel kapok fővárosi, vidéki és nemritkán külföldi meghívást kötetbemutatókra, író-olvasó találkozókra, rendhagyó irodalomórákra, műsorvezetésre, azóta igyekszem jó viszonyt ápolni az idővel.
– Közép-Európa egyetlen költészeti folyóiratát, a Parnasszust alapította és vezeti immár 22 éve. Olvastam, hogy a példányszáma is nőtt. Mi a titka?
– A Parnasszus olyan, mintha a harmadik édesgyermekem lenne. 22 éve azon az estén jött ki az első száma, amikor Ádám fiam megszületett. Ispánki Laci barátommal, az első lapszámok mecénásával egyenesen a kórházba siettünk. Szimbolikus pillanat volt: nekem felmutatták a fiamat, mi felmutattuk a születő Parnasszust. A huhogók nem jósoltak a lapnak hosszú időt, mondván, nincs igény költészeti folyóiratra. Ennek már 22 éve! A példányszámunk és állandó előfizetőink száma mérhetően emelkedett, egyre több középiskolai és felsőoktatási intézmény könyvtárában ott a Parnasszus. Múltkor az egyik tanítványom elmondta, hogy azért szeretik, mert sokkal könnyebb a mi lapunk két nagyrovatából felkészülni például a magyar érettségire, mint 2-3 könyvet átbogarászni egy-egy tételhez. A Centrumban a ma élő legfontosabb hazai költőkről készül terjedelmes összeállítás, műveikkel, róluk szóló esszék-tanulmányok, interjúk, gazdag fotóanyag segítségével. A Redivivus-rovatban a már befejezett 20. századi és kortárs klasszikus életművek újraolvasására, értékeinek újragondolására ösztönözzük az érdeklődőket. És a lap mellett tíz éve megindult a verskiadó is, túl vagyunk az első száz kötetünkön.

A költő szerint az alkotás életforma
– A Költők Világkongresszusának az alelnöke. Gondolom, így rengeteg földrész költőivel találkozott már, ezért megkérdezem, hogy úgy általában milyen a költészet helyzete Mongóliában vagy Dél-Amerikában? Hát a költőé?
– A Magyar PEN Club főtitkáraként és az írószövetség költői szakosztálya vezetőjeként már eleve sok külföldi íróval hoz össze a sors és a kötelesség. A Költők Világkongresszusa pedig az egyik legnagyobb nemzetközi írószervezet, 1969-ben alakult; öt kontinens hatvanöt országának mintegy ezerkétszáz költőjét tömöríti. Eddig 37 kongresszust tartottak, minden évben más országban, illetve földrészen. Engem 2009-ben Tajvanban választottak be a kilenctagú vezetőségbe, azóta kihalásos alapon harmadik alelnökké avanzsáltam. Tény és való, hogy kevés olyan ország van, ahol ne ismernék legalább egy költőt, műfordítót, s így elég jó rálátásom van a mai világköltészet helyzetére, tendenciáira. Optimista vagyok, úgy tapasztalom, hogy a mai rohanó, részvétlen, sikerfetisizáló világban egyre többen találnak értelmet és megnyugvást a szavak mágikus erejében. A vers olyan hatalom, amellyel az ember képes felszabadítani önmagát.
– Ön szerint a szakma véleménye fontosabb, vagy az olvasóé?
– Külön kell választani. A szakmai vélemény, annak megerősítése, hogy jó úton jársz, értéket képvisel, amit csinálsz, minden szerzőnek fontos, függetlenül attól, milyen műfajban ténykedik. A kritika egyszerre tükör és legyező. A dicsérő vélemények hatására hajlamos vagy szebbnek, fontosabbnak látni magadat, és legyezi burjánzó szakmai hiúságodat. Láttam én már olyan szerzőt, aki nem hiú, de az mind halott volt. A negatív kritikánál sem mindegy, hogy személyeskedő, nem a művet, hanem a művészt veszi célba, avagy egy szakmailag megalapozott, érvelő, mély írásban kapsz olyan kritikai véleményt, ami később még hasznodra lehet. Ami az olvasót illeti: igazi alkotó számára az olvasó, néző, hallgató, egyszóval a befogadó nem lehet iránytű. Akkor mindenki olyat írna, ami eleve apellál a közönségsikerre. Munka közben épeszű alkotó nem sandít sem az olvasó, sem a díjakat osztó közeg felé, hanem befelé figyel, élveboncolást végez önmagán. Az persze mindig öröm, ha veszik a könyvedet, a képeidet, ha teli a színház vagy a kiállítóterem, de nem mérce. Manapság hajlamosak vagyunk egyenlőségjelet tenni a siker és a minőség közé, holott a dolog ennél összetettebb.
– Kiharcolta az írásművészet szakirányt a Budapesti Metropolitan Egyetemen, és már két éve működik. Eredményesnek érzi? Ezek szerint érdekli a fiatalokat még a míves szépirodalom?
– Lassan tíz éve vannak havonta egyszer hétvégeken működő maszek írócsoportjaim: a Filter és a Különjárat. A legidősebb tagunk 60 fölött jár már, a legfiatalabb 2003-as születésű. A velük való összecsiszolódás során jött az ötlet, hogy miért ne taníthatnám én ezt egyetemi szinten is? Büszkeség, hogy az én tantervem, elképzelésem szerint indult meg a két féléves, másoddiplomát adó írásművészeti képzés az egyetemen. Ami egyedivé teszi: csak nálunk lehet színházi dramaturgiát, filmírást, reklámszöveg- és politikaibeszéd-írást tanulni a szépírás oktatása mellett. Második éve telt házzal indulunk, és úgy látom, nagyon harapnak a hallgatók, vevők mindenre, aminek értelmét látják. A hangsúly az oktatás módszerén van, mert ha nem hinnék abban, hogy az írás tanítható, nem csinálnám.
– Mit javasol fiatal, pályakezdő íróknak, költőknek?
– Jó író, és általában jó művészember csak az lehet, akiben a szó hétköznapi értelmében megvan a hit és a szeretet. A hit önmagában és abban, hogy a kíváncsiság és a képzelőerő világokat képes megmozgatni. A másik ember iránti szeretet, a másik teljesítményének megbecsülése nélkül pedig aligha jöhet létre hiteles, távlatokat teremtő, minőségi alkotás.