Viivi Luik észt írónő Árnyékszínház című könyvét nemcsak azért érdemes elolvasni, mert valljuk be, itt Magyarországon nem gyakran futunk össze az észt kultúra képviselőivel, hanem azért is, mert önmagában, könyvként is kimagasló értéket képvisel.
Az 1946-ban született Viivi Luik nem véletlenül az egyik legjelentősebb és nemzetközileg legismertebb észt író (ráadásul költő és esszéista is), sőt A történelem szépsége című esszéregényével már találkozhatott a magyar olvasó.
Az Árnyékszínházban (amelynek alcíme szintén esszéregény) naplószerűen ír sok mindenről, de elsősorban a szovjet korszakban töltött gyermekkoráról, majd pedig Rómáról, ahová a szerző a férje révén jutott, akit Észtország olaszországi nagykövetének neveztek ki. (Persze a nagykövetek élete sem csupán fenékig tejfel, legalábbis az észteké nem: „Az történt, ami minden észt követtel megtörténik a világban. Üres zsebbel csöppen dúsgazdag emberek társaságába, és mégis olyan benyomást kell keltenie, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
Mintha szépen ragyogna a nap, és senkinek sem volna gondja semmire.” De tegyük most túl magunkat a sajnálaton, és azon is, hogy elképzeljük, milyen hatalmas együttérzéssel olvashatják ezt a könyvet az otthon maradt és Észtországban fagyoskodó adófizető állampolgárok, és koncentráljunk a könyv valódi értékeire.) kötet legnagyobb érdeme az úgynevezett vademberszemlélet: azaz mikor egy országról, annak lakóiról és szokásairól úgy ír egy másik országból érkezett látogató, hogy igazán rá tud csodálkozni a jellemzőire, és friss szemmel képes nézni mindazt, amit a helybeliek az unalomig ismernek és megszoktak.
Viivi Luik elsőre meglehetősen csapongónak tűnő stílusában (amely miatt sokáig puszta alibifogásnak tűnt az esszéregény megnevezés) az olvasás során szépen kikerekedik minden, és nem csak egyre sűrűbb megfogalmazásokkal találkozunk az élet nagy kérdéseivel kapcsolatban („Akkor még nem tudtam, hogy az élet örökös kötéltánc, állandó egyensúlyozás egy késpenge élén, és hogy az, ami ma van, holnapra elillanhat, akár a köd.
Nem tudtam még, hogy az élet apró-cseprő dolgai, amelyek sokunk számára butaságnak tűnnek, de amelyek mindnyájunk hétköznapjait alkotják, az emberi boldogság alkotóelemei”), hanem olyan nép-, ország- és féltekejellemzéseket kapunk, amelyekre – ilyen összeszedetten legalábbis – nem is gondoltunk volna. Ami viszont a legszellemesebb és a leginkább az ember kedvére való (akkor is, ha soha nem járt Olaszországban), az a tömény, már-már aforizmatikus mód, ahogyan magukról az olaszokról szól.
Ilyenektől hemzseg a könyv az olvasó legnagyobb örömére és élvezetére: „A rómaiak szerint minden ország, amely a valamikori Római Birodalom határain kívül esik, ma is a barbárok földje, pontosan körül nem írható peremvidék, amelyről mást sem tudni, mint hogy arrafelé időnként havazik, zsírt és szalonnát esznek, nem tudnak se imádkozni, sem nyiratkozni, se öltönyt varrni, és érthetetlen módon élnek. Arrafelé sem főzni nem tudnak, sem a szépséget megbecsülni. Arrafelé ismeretlen a játék mámora, azok nem tudnak ügyesen intrikálni.” Vagy pedig: „Olaszország titkos, láthatatlan keresztapái, a függöny mögött szálakat mozgató és félelmetes bizniszcápák alaptermészetük szerint lányok, méghozzá elkényeztetett és finnyás bakfisok.
Sértődöttségük a lányok sértődöttsége, bosszújuk a lányok bosszúja, kiszámított és hideg, ugyanakkor gyermekes és ártatlan. Kegyetlenségük szórakoztató. Merthogy nincs benne gonoszság, az egész csak játék. Aki nem ismeri a lányokat, nem ismeri Olaszországot.” (A kiváló fordítás Jávorszky Béla munkáját dicséri.)
Annak ellenére, hogy a szerző néha egészen meredek és meghökkentő (de mindig friss megfigyelésről tanúskodó és szellemesen megfogalmazott) dolgokat állít, jelentős, súlyos és fontos könyv ez, amelyen keresztül nem csak Észtország, Olaszország és Európa sajátos szemmel nézett történetébe pillanthatunk bele, hanem az emberi lélekbe is, és meglepődve tapasztalhatjuk, hogy minket – például magyarokat és észteket – olyan sok minden nem választ el egymástól, legalábbis ami a szemléletmódunkat illeti.
Viivi Luik: Árnyékszínház. Esszéregény. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2017.