(Éppen úgy, mint a többi kötet is; az első ránézésre talán furának tűnő könyvek – különleges tipográfia, egészen pici, afféle zsebkönyvméret, nagyon-nagyon apró betűk – igen hamar szerethetőkké válnak, és könnyedén kondicionálják az olvasót a (ki)gyűjtési szenvedélyben is megnyilvánuló, érdeklődő olvasásra.)
G. István László nemcsak született költő, hanem poeta doctus is, elméleti szinten foglalkozik költészettel, könyveit olvasni tehát soha nem tud csalódást okozni. Így vagyunk a különleges című Nem követtem el kötettel is. A könyv ugyanis hetvennégy védőbeszédet tartalmaz, a címek is csak ezt jelölik (Első védőbeszéd, Második védőbeszéd stb.), tehát a szerző merészen a versekre bízza a mondanivalója átvitelének nemes feladatát – és a versek hűségesen teljesítik is ezt.
Megmutatom, hogyan: „Hirtelen termett mellettem, a gyalogátkelőhely / előtt. Hogy szívesen átkísér. Mondtam, minek. / Mert bár látja, hogy nincs fehér botom, ő / mutatná az utat. Nagyon köszönöm. Nem / mertem bevallani, hogy nem vagyok vak. Nem / megyek át, befordulok ezen az utcán. Hogy / az nagyon veszélyes, végig felásták, inkább / a szemközti járdán menjek. Majd visszakísér. Igazán, / nagyon kedves. Mit tegyek / hogy ne ábrándítsam ki? Hogy látok! Nincs magánál véletlenül / egy tükör? Nem lepődött meg, alig keresgélt, szó / nélkül odaadta. Hosszan vizsgáltam magam az enyhén / púderes, hátul foncsoros fényben. Talán / a szemem lett ennyire tompa, fénytelen? Kristálytisztán / vakított rám a tekintetem, Hogy ő megérti. Annyira / szép, amikor valaki a semmit nézi, és / hogy a bátyja is, akinek mindkét lábát / levágták, cukros, sokszor kér karácsonyra / cipőt.”
Hát valahogy így.Plasztikus képektől kellemesen hemzsegő („Kandi kérődzött. Emésztetlen beszéd / töltötte be a száját, mint a láva. Élőbeszédét / kegyelemnek hitte, azt hitte, ereklye lesz a szája”), szép versek („Lakkozhatja Kandi, ameddig bírja, / na nem a körmét, hanem az életfelületet, / hogy csússzon rajta a tekintet, ha ránéz, / a problémátlan máz délutáni derűje – mondjuk, egy kávérendelés is ezt kívánja”) váltakoznak itt rendkívül erős intertextuális utalásokkal terhelt költeményekkel („Nincs bennem fénye-lelke / senkinek, nem vagyok senkinek boldog őse, apja stb. / De hogy fenség, Észak-fok? Az is túlzás”, „Keretnek itt a század. Bűzös, / vad csomó”, illetve: „Visszaalszik, / úgy várja, jó cukor, ahogy más is alszik, / más is ébred”), és mindegyiknek közös sajátossága – a lírai én és „Kandi” váltakoz(tat)ásán túl –, hogy meglepően mély filozófiai és intellektuális atmoszférát árasztanak („A halál mindig egyensúly dolga. / Súly van az egyen. És ez az egy én vagyok?”).
Ezzel a hetvennégy verssel ugyanis a szerző szép lassan (fontos hangsúlyozni itt az okos ráérősséget, a ráérős okosságot) körbefordul, és megmutat mindent. Mindent, ami őt érdekli, mindent, ami szerinte fontos, mindent, ami (lehet, hogy tényleg ezek és ennyi?) fontos. Történetek vannak, a szerző magánéletének és magáneseményeinek univerzálissá transzformált megmutatkozásai, keserűség van, olykor cinizmus, de végig látszik, hogy egy okos ember gondolatait olvassuk, és érdemes vele végigjárnunk az utat nekünk, olvasóknak is. Így válunk „úton lévőkké”, ahogy az (ön)ajánló aposztrofálja a jelenséget: G. István László útitársául szegődni e(gy) könyv erejéig élmény lesz minden gondolkodó embernek.
G. István László: Nem követtem el. Magvető Kiadó, Budapest, 2017.
