Vastag hótakaró fedi a téli bükkerdőt, egy szarvasbika és egy szarvasünő élelmet keres, a hó alatt megbúvó zamatos leveleket, korty vizet, egymás közelségét. Majd egy vágóhídon vagyunk, az egyik tehénke a vastag rácsok között kidugja az orrát, bamba szemével az ég felé pislog, hidegen trónol az ég közepén a fakó nap, sugaraival nem melegíti fel a lelket. Jelez a műszakcsengő, a gépek elindulnak, az állatokat beterelik a vágóhídra, majd precíz egymásutánban és az EU-s előírásoknak megfelelően feldolgozzák őket.
Nagyon közelről látjuk a húst szétszakadni, arcunkba fröccsen a vér, közelről halljuk, ahogy szakadnak a zsigerek. Ahogy a természetfilmes eszköztárral felvett rövid erdei jelenet harmóniával tölti el a nézőt, ez a képsorozat úgy borzasztja el. Pedig alkotói szempontból ugyanaz történik: szinte dokumentarista ábrázolás. Nincs túlzás egyikben sem, arról nem mi tehetünk, hanem a környező világ – örökké elvágyódó lelkünk társadalmi kontextualizálhatósága –, hogy a két jelenet mit vált ki belőlünk.
Téli erdőben ritkábban látunk élelem után kutató szerelmes szarvasokat, mint ahányszor jóllakottan beletörődünk abba, hogy a prémium minőségű húspogácsánk valaha egy tekintetével napot kereső tehénke volt. Az ellentételezés működik, elfogadjuk. Húsból és vérből és kiégő rutinból és steril gyárüzemből valahogy ki kell kerülnünk a szarvasok gondtalannak vélt, szabadságnak aposztrofált világába.
Így működünk mi és szarvasokkal álmodó két főszereplőnk is. Endre egy vágóhíd gazdasági igazgatója, korábbi élethabzsolása után önkéntes magányra ítélte magát, egyik keze használhatatlanul bénán lóg le az oldala mellett, nem zavaróan, hanem meccsnézésekkel átvilágított éjszakái olcsó parizerélete megszokott tartalmaként. Endre beletörődött valamibe, ami nincs velünk megosztva, zárkózottsága az elmúlásé, ügyetlen társas viszonyaiból mihamarabb kivonulna érdektelen és szűk egyedüllétébe. Morcsányi Géza (civilben kiadóigazgató és színházi dramaturg) amatőr színész, de úgy előhozta magából Endrét, hogy ezen egy végzett vagy hivatásos színész csak rontott volna: a természetességben nincs technika, ő Endre és kész (ugyanúgy, ahogy az amatőr színész Röhrig Géza volt Saul).
Mária pedáns minőségellenőr, egy szülésre elvonuló kolléganő miatt lett gyorsan felvéve, kérlelhetetlen szakmai maximalizmusa és szociofóbiája – karaktere az autizmus és az Asperger-szindróma tüneteit is mutatja, még ha ez nincs is kimondva konkrétan – miatt nehezen illeszkedik be a vágóhíd mikrotársadalmába, ő elvan a maga kis világában, ahonnan esze ágában sincs kijjebb jönni vagy oda bárkit beengedni. Borbély Alexandra profi színésznő (civilben a Katona József Színház társulatának tagja), aki gyönyörűen játszik, főleg a szemével, tekintete minden kis rezdülésével: ebben tükröződik az a kétségbeesett igyekezet, hogy megértse az emberek működését, a társas viszonyok mechanizmusait, az élet természetét.
Ők ketten is egymás ellentétei, egyikük introvertáltsága és kommunikációs defektusa egy leélt élet utáni befelé menet – ennek pszichológiája van, mása nincs –, másikuké pedig egy nagy falakkal körülvett – pszichológiai fogalmak helyett pszichiátriai fogalmakkal leírható – belső világból a külső felé történő haladás. Elképzelhetetlen, hogy ők ketten egy-két udvarias munkahelyi gesztuson túl tudjanak egymással bármit is kezdeni. Ők ketten álmodják magukat minden éjszaka egy téli erdőbe, szarvasok alakjába.
Egy munkahelyi lopás – ez is szimbolikus: valaki búgatóport lop – után a mentális állapotot és alkalmasságot felmérő pszichológiai vizsgálaton véletlenül kiderül, hogy ugyanazt álmodják, sőt nemcsak ugyanazt, hanem ugyanabban az álomban vannak mindketten, éjjel szarvasalakban van közös életük, szerelmesek egymásba. Ezt pedig a való életben is kezelni kell valahogy – legalábbis ők erre a következtetésre jutnak –, ezért megpróbálnak randizni, összejönni, valamit kezdeni a helyzettel és a másikkal.
Sorozatosan nem sikerül, mi pedig nem tudjuk, hogy drukkoljunk-e két ennyire össze nem illő embernek. Nem drukkolunk nekik, inkább elfogadjuk, hogy ha a realizmusba bekerül a csodás (mágikus) elem, akkor ezzel a szereplőknek valamit kezdeniük kell akkor is, ha értik és akkor is, ha nem – akkor is, ha egy összeölelkező álom miatt ők transzcendentálisan összetartoznak és akkor is, ha ennek semmi köze és hatása nincs az ő valódi életükre. Ők ketten mindenesetre megpróbálják – a szarvasok szerelme közös véleményük szerint lehet aztán emberek szerelme is –, és itt ér véget a megismerkedésük története.