Erdély kapuja, Szent László városa, a Monarchia egyik motorja: Nagyvárad. A századforduló környékén virágzó város a képeslapjain is figyelemre méltó módon ápolta alapító királyának emlékét, de 1920 után minden megváltozott. A város magyarsága kisebbségi léthelyzetbe került és elszenvedte az ezzel járó jelképes damnatio memoriae-t, tehát az emlékezet eltörlését is, amit manapság sem adott fel a városvezetés. Szent László szobra és személye még mindig persona non grata a hajdan róla elnevezett főtéren, pedig a város lakosságának negyede magyar. Balázs D. Attila kötete és képeslapgyűjteménye nemcsak Nagyvárad múltjáról és a lovagkirály városi kultuszáról szól, hanem igazi történelmi krónika is, jelen időben.
Aki ismeri az Erdély Anno falinaptár-sorozatot, az már kapott egy ízelítőt a szerző páratlan képeslapgyűjteményéből. A nagyváradi származású író, újságíró képeslapjain egy rég letűnt magyar és polgári világ köszön vissza: kevesen tudják, hogy a képes levelezőlap divatja is az Osztrák–Magyar Monarchiából származik.
Az Erdély Anno és a Torockó és környéke című kötete után a Szent László-emlékév alkalmából végre elkészült a Nagyváradról szóló kötet is. És nagyon időszerű, mert a város védőszentjének ,,az emléke olyan szinten lett mellőzve és gyakorlatilag üldözve a regnáló hatalom által a mai Váradon, hogy a józan ész és az önvédelmi reflexek is megkövetelték e kötet létrejöttét” – írja a szerző. Ráadásul a szebbnél szebb, patinás képeslapok mellett az 1942-es Szent László-ünnephétre készült ritka brosurákat, bélyegeket, dombornyomású emléklapokat és emlékérmeket is láthatjuk benne.
A képeslapok azért is érdekesek, mert elfelejtett vagy eltüntetett értékek is felbukkannak rajtuk, amelyeknek nemcsak érzelmi, hanem történelmi dokumentumértékük is felbecsülhetetlen. A legjobb példa erre egy történelemhamisítási kísérlet: a neoreneszánsz vár falába a középkori székesegyház köveit is beépítették, egy századeleji képeslapon, a nyugati kapu homlokzatán titokzatos faragott királyfejet ábrázoló konzol látható, amely akár Szent Lászlót is mintázhatta. Ezeket 1920-ban a megszálló román csapatok tábornoka kibontatta és Bukarestbe szállíttatta. Sorsuk azóta is ismeretlen, már csak ez a képeslap bizonyítja egykori létüket. A kötetben láthatjuk a valaha készült egyik legkülönlegesebb váradi képeslapot is: az ezüstösen fénylő, XIX. század végi virágmotívumos lap Szent László szobrát ábrázolja.
A kötetben az épületek, templomok, szobrok máig tartó rövidebb vagy hosszabb történetét is elolvashatjuk. Mert semmi sem zárult le. A kötet borítóján ábrázolt, az 1893-ban Tóth István szobrász által készített Szent László egész alakos bronzszobrának hányatott sorsa még nem ért véget. Régen a főtéren állt, majd Trianon után lebontották és a püspöki kertbe vitték. Helyére Ferdinánd román király, majd a rendszerváltozás után Mihály vajda lovas szobra került. A váradi polgárok hasztalan próbálták elérni, hogy visszakerüljön az eredeti helyére, úgy tűnik, hogy a többségi társadalom még nem készült fel erre a szellemi gesztusra. A főteret nemrég felújították, és három szobrot terveztek állítani, természetesen egyik sem magyar személyt ábrázolt…
Balázs D. Attila különben a Szent László-szobrot a váradi Szent László térre nevű civil szerveződés alapító tagja, nyílt levelet is írt Lengyelország mindenkori bukaresti és budapesti nagykövetének, hogy hallassa hangját ebben a méltatlan helyzetben – ez olvasható a könyv végén. Bár patthelyzet van, a Szent László-napok is bizonyság arra, hogy az ottani magyar közösség erős és tenni akar.
Balázs D. Attila: Szent László és Nagyvárad régi képeslapokon. Magyar Polgári Egyesület, Nagyvárad, 2017
