Az amerikai Phineas Taylor Barnum (1810–1891) a show-biznisz történetének egyik legendás és zseniális alakja volt, élete fő műve pedig a majdnem másfél évszázados működés után 2017-ben – az állatvédők folyamatos támadásainak köszönhetően – kényszerűen bezárt Ringling Bros. and Barnum & Bailey Circus volt; The Greatest Show on Earth, azaz a Föld legnagyobb show-műsora, ahogy szlogenjük büszkén hirdette.
A legnagyobb showman a hős gyermekkorában indul, egy szegény szabómester egyetlen fia (a jól castingolt Ellis Rubin játssza) beleszeret az egyik gazdag ügyfél egyetlen lányába (a kissé turcsin bájos Skylar Dunn), a kisfiú apja meghal, utcára kerül, a kislány pedig bentlakásos lányiskolába.
A Charles Dickens-regényeket idéző jelenetek egy musicalbetétben folynak össze: videóklipesen sűrű képkockákban látjuk a gyerekeket a maguk pályáján felnőni, szerelmesen ábrándozni… És hipp-hopp, eltelt huszonöt év, már szegény, de becsületes, ráadásul állandóan dalra fakadó és táncra perdülő családot alkotnak ők, két gyönyörű és cserfes lánygyermekkel.
A férfit kirakják állásából, a nő mellette áll, a férfi banki kölcsönt vesz fel, és viaszmúzeumot alapít, a műintézmény nem nagyon megy, a nő kitart mellette, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a férfi összeválogatja a környék furcsa figuráit: törpét, szakállas nőt, sziámi ikerpárt, óriást, kövért, albínót és egy néger légtornász testvérpárt.
A nélkülözés éveit könnyeden átvészeltük, megkezdődik a show!
Erkölcsi aggályok nem merülnek fel: meggazdagodni nyomorultak mutogatásából az első perctől kezdve win-win meccs. Boldog a cirkuszigazgató, kastélyt vesz, boldog a kis családja, élik az újgazdagok életét, boldogok a „furcsák”: számkivetettség helyett tapsvihar, fény, siker, csillogás lett osztályrészük. Ám ennyi boldogság mellett forrni kezd a feszültség: kulminálódik a városi népharag, gőgösködnek a sznobok, elszáll magasra a gyors sikerben született hübrisz.
Lendületes vezetéssel száguldunk végig egy nagy ívű történeten, jó tánckoreográfiákkal, erős, de nem túl emlékezetes dalokkal, rövidre vágott prózai töltelékjelenetekkel. Minden a helyén van, minden működik, és még az érdekes mellékszereplők lehetősége is felcsillan.
A főszerepet játszó Hugh Jackman (A nyomorultak Jean Valjeanjaként már bizonyított musicalszerepben) és sidekick-je, Zack Efron egyértelműen ellopja a show-t, de még így is felcsillan mellettük egy örök elégedetlen értelmiségi színikritikus (Paul Sparks) és a szerelembe eső légtáncosnő (a Disney-tinisztár Zendaya) figurája.
Pár perc alatt önmaguktól megoldódó tragédiák mélységeinél nem merülünk mélyebbre, de talán nem is ez egy musical feladata, úszunk a szépben, az esztétikusban és a már-már fantasyfilmeket idéző látványban.
Ám hiányérzetünk mégis marad a végére, hiszen ha egy cirkusz születését nézzük, mégis elfért volna maréknyival több cirkusz: jelenetek, betétek, műsorszámok. P. T. Barnum fiktív elemekkel feldúsított történetéről átkerülhetett volna a hangsúly a cirkuszára, ha másért nem, akkor legalább azért, mert élete fő műve 146 év működés után 2017 májusában végleg bezárta kapuit.
Ez a tény megérdemelt volna legalább egy metaforikus hattyúdalt vagy áthallásos gyászéneket…