Néha gyanakvóan ülök be azokra az előadásokra, amelyek irodalmi előzménye megkísértheti az alkotókat, hogy kortárs nyavalyáinkkal feltuningolva, korszerű „nyelvi bravúrokkal” és aktuálpolitikai kiszólásokkal félpercenként ránk kacsintgassanak, hogy a közönség az első felvonás végére azt hiszi, itt mindenkinek ticje van, pedig csak alulbecsülik a néző értelmi képességeit, nem hiszik, hogy anélkül is felismerné az erőfitogtató diktátor mindenkori allűrjeit, hogy lépten nyomon az orra alá dörgölnék, hogy ez a helyzet évek, évtizedek, sőt évezredek óta változatlan.
A Száll a kakukk fészkére székesfehérvári próbájára beülve örömmel állapítottam meg, hogy Horváth Csaba rendező sikeresen ellenáll a kísértésnek, és nem tesz mást, mint színpadra állítja Ken Kesey regényben megírt, méltán világhírű történetét Dale Wassermann színházi adaptációjában, Zöldi Gergely fordításában. Egyetlen próba alapján nem érdemes messzemenő következtetéseket levonni a produkció minőségéről, hiszen egy ilyen beavató lehetőség csupán arra elég, hogy az ember képbe kerüljön a rendezői koncepcióval, és fölösleges volna arányokat méltatni vagy aránytalanságokat számon kérni egy még készülő mű létrehozóin.
A hűvös neonfénnyel megvilágított, fémvázas, dróthálóval határolt ketrecekből álló, többszintes díszlet előtérben a fürdőszobát megjelenítő piszoárokkal, káddal, mosdókagylóval erős képi közeget teremt a nyomorultakkal benépesített elmegyógyintézetnek. Bár az előadás során indokolatlanul gyakran rendezik át a guruló ketreceket, de szűkülő tereket kialakítva több szép megoldást láthatunk a Bromden törzsfőnököt gúzsba kötő félelmek megjelenítésére.
Az ő démonjait testesítik meg a nesztelenül lopakodó, mindenhova bekúszni képes, sokszor a semmiből felbukkanó táncos árnyak is, általuk már a nyitóképtől kezdve főszereplőként áll előttünk az indián is, és a legyőzhetetlennek hitt megváltó, McMurphy markáns személyisége mellett folyamatosan rá is irányul a figyelmünk.
A drámai komédia műfajmegjelölésű előadást, amelynek cselekménye egyszerre izgalmas-keserű példája a lázadás eufóriájának, az ember eltiporhatóságának és a világnak, ahol a leghumánusabb cselekedet a gyilkosság, amely véget vet a méltóság nélküli létezésnek, ma mutatják be a székesfehérvári Vörösmarty Színházban.
