De, szőnénk tovább a gondolatot, kell egy olyan eredeti munka is, amelyik képes megőrizni önmaga legfontosabb jegyeit és értékeit még akkor is, ha a filozófiát lehámozzuk róla, és csak a történet gyermekbaráttá tételére koncentrálunk.
Sok szomorú és szigorú pesszimistát és emberiségkritikust ismerünk, de talán közülük is Jonathan Swift a leg… na látják, ez is milyen szánalmasan, kiszámíthatóan és megvetendően emberi jellemvonás, hogy rögtön legeket keresünk – Swift mester megvetően és kissé idegesen (de ezt néhány gúnyba mártott mondattal mesterien álcázva) mosolyogna rajtunk. Ám ha már belefogtam, végigviszem, aztán férfiasan (I’m miserable, aren’t I, Mr. Swift?) viselem a mester metsző (és szatirikus) pillantását: szóval ő a legkeserűbb.
De úgy a legkeserűbb, hogy közben nem lamentál, nem nyafog, hanem elképesztő prózaírói tudással, következetesen végigvitt és sehol meg nem szakadó szatirikus gondolatívekkel, és szinte határtalan fantáziával mutat be legalább négy különböző világot. Direkt állásfoglalásait mindig gondosan történetbe csomagolja, így nem doktriner és fröcsögő ordibálás lesz az artikulálásuk, hanem végig fenntartott feszültségű, mégis szórakoztató, egyszersmind gyilkos kritika, halkan és pengve metsző gúnykacaj.
Tudják, ha az ember ironizál vagy szatírát ír, nagyon nehezen állja meg, hogy időnként ki ne kacsintson a sorok mögül, jelezve mintegy az olvasónak, hogy ugye mindketten tudjuk, kedves olvasó, hogy most ironizálok, hogy most szatírát írok? Ilyenkor megnyugtatni igyekszik magát, megbizonyosodni, hogy „jól értik”, amit mond, ír. Általában megnyugszik, vagy ha nem teheti, interpretálni kezdi önmagát, elmagyarázza, hogy figyi, én most tényleg ironizálok, meg szatírát írok, hát úgy olvassátok!
Swift azonban mentes tud maradni ettől: egyszer sem bicsaklik meg, egyszer sem kacsint ki, végig fenntartja a termékeny feszültséget, és az az olvasói reflex, amelyik elvárja a szerzőtől mindezt, egy idő után zavarba jön, mert nem ehhez szokott: vajon tényleg irónia, vajon tényleg szatíra-e, amit ez a jóember ír? Vagy ez már egyenesen a valóság? De ha a valóság, akkor az ábrázolása miért szatirikus? Vagy nem is szatirikus, csak egyszerűen deskriptív? Kacsints már ki, kedves szerző, adj egy jelet, hogy megnyugodjak: jól olvasom! És akkor utána a helyükre került dolgok fölött érzett nyugalommal élvezhetjük együtt az immár bizonyossággá vált szatírát. De Swift úr nem kacsint, csak – már-már mániákus, de hűvösen és cinikusan távolságtartó keservvel – írja tovább azt, aminek leírására egyedül ő hivatott, amiről már nem tudjuk, hogy mi is pontosan, de egyre inkább úgy tűnik: tényleg maga a valóság.
Jó példa erre az a rész, amikor a pöttöm Gulliver az óriások országában elmeséli a királynak, micsoda remek (tömegpusztító) fegyverekkel rendelkeznek ők odahaza, Angliában, amit a király döbbenten hallgat végig, majd megtiltja a főhősnek, hogy akárcsak említeni is merészelje a dolgot a jövőben. Gulliver ezt követően így elmélkedik: „Nem szomorú példa-e mindez arra, hogy hová süllyeszthetik az embert a vakond-perspektívájú princípiumok és a javíthatatlan szűklátókörűség! Itt van egy fejedelem, aki igazán mindazon tulajdonságok büszke birtokosa, amelyek csak tiszteletet, szeretetet és megbecsülést parancsolhatnak; határozott jellem, igazi bölcs, párját ritkító tudós; a kormányzáshoz olyan tehetsége van, hogy az már a csodával határos: istenként imádja is minden alattvalója – és most ez a rendkívüli férfiú beteges túlérzékenységből és fölösleges aggályoskodásból (amilyenre Európában soha nem volt példa) elmulasztja azt a soha vissza nem térő alkalmat, amikor összes alattvalóinak életével, szabadságával azt tehetné, amit csak akar! Szeretném, ha az olvasó is megértené, hogy mindezt nem azzal a szándékkal közöltem, mintha e ragyogó király erényeit el akarnám homályosítani, noha nagyon is jól tudom, hogy elbeszélésem alapján bizony igen-igen mélyre esett az angol olvasóközönség szemében, de legyen szabad megjegyeznem, hogy ez a sajnálatos defektus az ország általános elmaradottságának következménye; többek között annak, hogy itt a politika még egyáltalán nem emelkedett a tudomány nívójára, mint Európában – hála legragyogóbb szellemeinknek.” (Mindezt Szentkuthy Miklós kitűnő fordításában olvashatjuk.)
Vagy ne is említsük az 1729-ben született Szerény javaslat című röpiratát („Javaslat annak megelőzésére, hogy a szegény gyermekek ne legyenek terhére szüleiknek és az országnak, inkább hajtsanak hasznot a köznek”), amely nemcsak kiemelkedő nyelvi és irodalmi teljesítmény, de a groteszk és az abszurd szatírába csomagoltságának egyik legnagyszerűbb példája is, és arról szól – többek között –, hogy a szegénység felszámolásának módjaként Swift úr felajánlja, hogy a szegények adják el gyermekeiket élelemként. Így aztán eljön a Kánaán: a szegények pénzhez jutnak, a gazdagok új ínyencfalatokhoz, csökken az országban a pápisták száma, nő a nemzeti vagyon, fellendül a csapszékek forgalma, a férfiak pedig nem bántják többé terhes feleségüket, hanem vigyáznak rá, hiszen hasznot hoz nekik…
„Az emberfaj sárkányfog-vetemény: / Nincsen remény! nincsen remény!”, sóhajt föl Vörösmarty Az emberek című versében. Mit írna erről Swift úr? Valami ilyesmit (szerény kísérlet): „Vigyázzunk jól sárkányfog-veteményünkre! Öntözzük gondosan, alaposan, ápoljuk, gyomláljuk ki belőle a galamblélek-gyomokat! Kapáljuk meg, ha jégeső van, óvjuk tőle, és minden lehetséges módon vigyázzunk rá, mert különben nem kelnek ki a gyönyörűen csillogó sárkányfogak, hogy szerető, gondviselő felügyeletünk mellett nagyra növekedve az ostoba remény összes naivan bólogató fejét leharapják, megrágják és kiköpjék, és így végre eljussunk oda, hogy mindannyiunk örömére az emberiség kiirtja egymást és önmagát!”
És nincs kacsintás.