Az On the Spot évadainak jelenléte a magyar televíziós kínálatban jóval több, mint egy érdekes színfolt egy palettán: olyan jelenség, amely kivételként mutatható fel mindazoknak, akik vállhúzogatva és ajakbiggyesztve kijelentenék, hogy a hazai nézőt nem érdeklik a dokumentumfilmek, és ha ezek még ráadásul nem szinkronizált, hanem feliratozott epizódok, akkor biztosan mehetnek a süllyesztőbe.
Az On the Spot viszont 2009 novembere óta körbeutaztatta velünk a világot – és nemcsak földrajzi távokat tett meg, hanem emberarcú történeteket mesélt el a frontvonalakról, földrengések sújtotta vidékekről, diktátorok gyermekeiről, legutóbb pedig azt mutatta meg, hogyan születnek manapság az emberek a világ különböző tájain és kultúráiban. Cseke Eszter és S. Takács András riporterekként úgy vannak jelen ezekben a filmekben, hogy megjegyezzük az arcukat, és bár egy-egy villanás erejéig az ő életükbe is belelátunk, például tudható róluk, hogy a születésről forgatott sorozat idején ők maguk is a fiuk megszületésére készültek, mégsem tolakodik előtérbe a saját történetük.
A szerda esténként a Duna Televízióban látható új évad Az ellenség gyermekei címmel úgy idézi meg a múlt század történelmének legsötétebb pillanatait, hogy olyan embereket mutat be, akik rosszkor és rossz helyen születtek. A sokszor már-már csodával határos megmeneküléseket ismertető epizódokból kiderül, ki hogyan maradt életben, valamint hogy ezek a gyerekek felnőttkorukra hogyan dolgozták fel ezt a traumát, és ez milyen hatással van az életükre, személyiségükre.
Látszólag igen távoli és igen különböző, rendkívül borzadályos történetek sejlenek fel az egyes epizódokban, én mégis a közös pontokra kérdeztem rá, hogy mi az, ami túlmutat egy-egy adott történelmi korszakon és kultúrán, magáról az ember működéséről, az emberi létezésről árul el dolgokat. Ezekről beszélgettünk Cseke Eszterrel és S. Takács Andrással, és mint kiemelték, meghökkentő módon a történetekben időnként megjelenik a bűntudat és a szégyen.
– Mert a túlélésnek is van bűntudata – fogalmazott S. Takács András. Ez a teher nemcsak olyan extrém esetekben maradandó, mint Shin történetében, aki egy észak-koreai munkatáborban született és nőtt fel, és aki tizenévesen egy szökési kísérlet tervezéséért feljelentette az anyját és a testvérét, akiket ezután a szeme láttára végeztek ki.
Bűntudatot cipel a kambodzsai Norng is, akit a Pol Pot-rezsim vörös khmerjei a testvérével és az anyjával együtt a Tuol Sleng börtönbe zártak. Az anyját megkínozták és megölték, ő viszont három másik gyerekkel napokig, a börtön felszabadulásáig rejtőzött a meggyilkolt foglyok ruhái alatt. Nemcsak a saját életét mentette meg, hanem a többiekét is, de ott rejtegettek egy alig egyéves kisgyereket is, aki nem maradt életben, Norng pedig, aki jelenleg a börtönből kialakított Népirtás Múzeum takarítója, máig rágódik azon, hogy nem tudta megmenteni azt a kisgyereket.
Cseke Eszter és S. Takács András olyanokat keresett meg, akik rosszkor és rossz helyen születtek
– Ezeknek az embereknek jellemzően irracionális elvárásaik vannak magukkal szemben. Norng mindemellett lelkifurdalást érez azért is, hogy nem tudta megállítani az időt, hogy az édesanyja is életben maradjon és megérje a felszabadítást – idézte fel Cseke Eszter. Mint mondja, ugyanilyen irracionális gondolatra vezethető vissza Edit Éva Éger holokauszt-túlélő vívódása is, aki szintén felelősnek érzi magát az édesanyja haláláért.
Őt Josef Mengele rángatta ki az édesanyja mellől a gázkamrához vezető sorból. A doktor ránézésre nem tudta eldönteni, hogy az Edit melletti nő a lány anyja vagy nővére, és az akkor 16 éves lányt kérdezte meg, aki az igazat válaszolta. Emiatt érzi hibásnak magát, azon tépelődik ma is, hogy ha akkor hazudott volna, talán az édesanyját sem viszik gázkamrába, és életben marad.
Végignézve, hogy milyen karaktereket mutat be ez a sorozat, megfigyelhető, hogy többen közülük hivatásukból adódóan gyakorta idézik fel a gyermekkori emlékeiket: terapeuták, kutatók, drámaírók, forgatókönyvírók lettek, akik nap mint nap visszanyúlnak a saját történetükhöz, a traumájukhoz. Logikusnak tűnik a kérdés, hogy ki talált békét: az, aki nem engedi el ezt a gyerekkori történetet vagy az, aki félre tudja tenni? A riporterek egyetértettek abban, hogy ezeknek az embereknek – akár napi szinten és tudatosan próbálják megérteni a traumáikat, akár csak félretolják és úgy tesznek, mintha ez nem lenne ügy – érezhetően minden mondata, gondolata mégis visszakanyarodik ehhez, alapvetően az identitásuk részévé vált.
Cseke Eszter arra mutatott rá, hogy néha már-már kulturális szótárt igényelne, hogy teljességében megértsük, egy-egy szereplő miért épp az adott módon viszonyul a szüleihez. Például az indiai néni, aki eddig még sosem beszélt nyilvánosan a történetéről, nagyon büszke a szüleire.
Ők, hogy ne jussanak élve az ellenség kezére, úgy döntöttek, családi öngyilkosságot követnek el, a folyóba dobták a gyerekeiket, majd maguk is a mélybe ugrottak, de a főszereplő csodával határos módon életben maradt. Ugyanígy nagyon hangsúlyosan jelen van a szülők tartásából merített erő Visky András drámaíró történetében is. Ő egy erdélyi magyar lelkészcsalád hetedik gyermeke, még csak kétéves volt, amikor édesapját bebörtönözték, őt pedig az édesanyjával és testvéreivel együtt egy munkatáborba telepítették ki. Hétéves elmúlt, mire megismerhette az édesapját, akit azelőtt a családtagok elbeszélései és homályos fényképek által próbált elképzelni. Az ő története több súlyos gondolatot vet fel az öröklött hit, az apátlanság tapasztalatával terhelt apa-fia kapcsolat, az öröklött emlékek és traumák okozta belső konfliktusok kapcsán.
Az áthagyományozódott történet súlyának megtapasztalása egyik fő dramaturgiai vonala a világhírű magyar orvosról, Máté Gáborról szóló epizódnak is. Ő az édesanyja 1944-es naplójából ismeri családja kálváriájának azon részleteit, amelyekről életkorából adódóan nem lehetnek saját emlékei, édesapja bejegyzéseiből pedig a kassai nagyszülei holokauszttragédiáját.
A feljegyzésekből rekonstruálható történetnek fontos szerepe van a szarajevói ostrom idején gyermekkorukat töltő lányok egyikének életében is: Mela, aki csaknem ezer naplóbejegyzést írt a háború alatt, és a nemzetközi sajtóban az ostrom egyik arca volt, évek múlva, fiatal felnőttként egy buszbaleset következtében elveszítette az emlékeit, majd a terápiája egyik eszköze lett ez a gyermekkori napló.
Mint kiderült, a naplóírás, a történetünk feljegyzésének, megörökítésének igyekezete nemcsak valamiféle európai attitűd, ugyanígy jelen van a többi szereplőnél is. Például az észak-koreai Shinről könyv készült, amely megjelenésekor médiasztárrá tette a fiút, a kambodzsai Norng pedig egy vonalas füzetbe írja a feljegyzéseit és gyűjti a fotókat, hogy majd könyvet írjon belőle.
Az ellenség gyermekei-sorozat részei méltán válhatnak egyetemi szemináriumok témájává is akár történelem-, akár pszichológia-, antropológia- vagy épp dramaturgiaórákon, hiszen az egyes epizódokban az a mód is hangsúlyos elem, ahogyan ezek az emberek elmesélik a történetüket, és az is, ahogyan mindezt a kamera láttatja.
Távolra vezető kérdéseket fogalmazhat meg a néző nemcsak a már említett öröklött emlékek, a családi viszonyok sokfélesége, a bűntudat és a traumafeldolgozás témákban, hanem az emberi nyelv és identitás határait illetően is.
Holnap 22.25-től az észak-koreai Shin történetét ismerhetik meg a Duna tévé nézői, jövő szerdán pedig a Visky Andrásról szóló epizódot.
