A Tankcsapda április 28-án adja az első önálló koncertjét a Sportarénában, a térből pedig mindent kihoznak, amit lehet – középre helyezett színpaddal, megnövelt küzdőtérrel, rengeteg újfajta látványossággal – a részleteket a zenekar meglepetésnek szánja. Tévedünk, ha ebből valami stadionrockos show-műsorra asszociálunk.
– Nem az effektek miatt kerül a színpad középre, hiszen egy sima színpadelrendezésnél is mindenre lehetőség van technikailag. Hanem azért, hogy az arénakoncert embertelen léptékét a javunkra fordítsuk: igenis, emberek között játszunk! A stadionokra jellemző technikai paraméterek megtartásával klubkoncertet csinálunk. A kettő elvileg ellentmond – ezt az ellentétet szeretnénk kiegyenesíteni – fejti ki Lukács László énekes-basszusgitáros, és Fejes Tamás dobos is hangsúlyozza ezt az intimitást a teatralitással vegyítő szemléletet, mikor kiemeli, hogy a Tankcsapda egyik legnagyobb erőssége a spontaneitás.
Az együttes a stadion embertelen léptéke ellenére közvetlen találkozást ígér
A spontaneitás ereje a beszélgetésünket is áthatja, hiszen mikor a próbafolyamatról, a technikai effektek és a zenei végszavak összehangolásáról kíváncsiskodom, Sidlovics Gábor gitáros megnyugtat: – Minden irányban lesz egy csomó mikrofon, hogy ha jön a strófa, Laci bárhol tudjon énekelni. Majd Fejes Tamás hasonló nyugalommal teszi hozzá, hogy például ha lát egy jó csajt a jobb sarokban, akkor arra fog énekelni. – Reméljük, hogy nagyon sok jó csaj lesz, körbe fogják állni a színpadot, és minden irányba tudunk játszani – foglalja össze a kérdéskört az énekes.
Többgenerációs rockzenekarra vonatkozó állításom pedig nem valami zsurnalisztikai blikkfang, hanem testközeli konkrétum: kilencéves fiam kedvence a Mennyország Tourist, hatvanéves édesapámé a Lopott könyvek, nekem meg a két generáció között nyilván a Jönnek a férgek, Az ember tervez és A legjobb méreg voltak tisztességtelenségben megboldogult sihederkorom meghatározó lemezei. Nem volt olyan lelkiállapot az 1990-es években, amihez ne lett volna valamelyik Csapda-nóta a tökéletes háttérzene: szerelmi csalódáshoz a Gyűrd össze a lepedőt (napi szinten), bulihoz a Rock & Roll rugója (heti szinten, ami akkoriban nem tűnt elégnek), általános létfájdalomhoz pedig a Sartre és Camus minden egzisztencialista nyavalygását öntudatlanul, ám mesteri szinten summázó Szemétre való (általában két szerelmi csalódás között).
A Tankcsapda munkássága mindig is vitákra adott okot, de a vita azért jó, mert gondolkodásra és kritikai attitűdre nevel. A Tankcsapda pedig azért, mert emberek tízezreinek biztosít a rockzene végtelen világában őszinte impulzusokat.
